Valamiféle album…

Volt már úgy, hogy azt éreztem, most igazán értek valamit és el tudom dönteni, mi az, amire érdemes odafigyelni és mire nem. De a világ hatalmas, sőt egyre nagyobb, irányzatok jönnek-mennek, a tudomány rohan előre, a művészeti ágak egymásba gabalyodnak, színek, formák, tartalmak keverednek, s naponta keletkezik valami új. Én meg azt veszem észre magamon, hogy még mindig álldogálok és szemlélődöm valahol, ahonnan ki tudja mikor, de valószínűleg már régen tovább kellett volna lépnem. Azt hiszem, ideje elfogadnom, hogy nem gyűjthetek magamba mindent, meg kell elégednem azzal a néhány dologgal, amit igazán meg akarok nézni. Másról nem is tudnék írni, csak ami érdekel. A Könyvtámasz blog azon könyves oldalak rokona, amelyek nem a könyvpiacról írnak, hanem a könyvekről. Nem magazin, inkább valamiféle album. Én csak keresgélek a gondolatrengetegben, s közben itt-ott megállok nézelődni, elmélkedni. Akinek van kedve az ilyesmihez, tartson velem!
ursus

A könyvkiadás vége

Történik napjainkban…

Legtöbbször könyvekről írok itt, tehát ez a cikk is könyvekről fog szólni. Mert ma még léteznek könyvek.

A NAV szerint a nyomdák szolgáltatást végeznek a könyvkiadók számára, azaz a kiadó nem termékért fizet, amikor az általa megrendelt könyveket elviszi. A könyv később elveszíti szolgáltatás jellegét, alighanem a kiadó raktárába történő szállítás közben egyszer csak megtörténik ez az izé… dolog, mert mire a boltokba kerül, valahogy mégis csak termékké válik. Ráadásul elég drága termékké.

Winkler Róbert: Kutyaszorító

Onnan (is) tudom, hogy nem vagyok író, hogy mindig olyan könyvet szeretnék írni, amilyet éppen olvastam. Most éppen winklerróbertes-vicceskutyásat. Winkler úr meglehetősen összetett személyiségként keresi helyét a hazai ilyen-olyan kultúrában. Legtöbben talán autós újságíróként, a Totalcar magazin televíziós és internetes kiadásának frontembereként ismerhetik. Valószínűleg ebben a minőségében döbbent rá, hogy az autós újságírás tökéletesen felesleges elfoglaltság (ha nem az lenne, akkor kizárólag jelenkori Daciákkal mint egyedül észszerűnek* tekinthető megoldással járna mindenki), így unalmában a szórakoztató irodalom szintjére emelte a nevezett műfajt. A sajátjához hasonlóan csavaros észjárású társakkal körülvéve magát, mind a mai napig hölgyek számára is befogadhatóan interpretálja a lóerők és newtonméterek világának történéseit. Ám mint ahogy a háromliteres, hathengeres Daimler-Benz motorban sem az a poén, amit ténylegesen kinyomunk belőle, hanem amit kinyomhatnánk, ha akarnánk (és lenne hozzá megfelelő hazai út), a tehetségnek is akadnak olyan rejtett bugyrai, amelyeket lehet, hogy soha nem használunk, de azért ott vannak tartalékban. Szerencsére szerzőnk folyamatosan rálel saját tartalékaira, és zsinórban gyártja lenyűgözően szellemes könyveit, amelyek témája igencsak messze esik a mindennapi- és versenyautózástól.

Jan Fennell: Hallgassunk a kutyánkra

Tanuljunk meg kutyául!

Ha valaki szőlőt akar ültetni a kertjébe, hogy élvezhesse a saját termésű gyümölcs, netán a házi bor ízét, el fog olvasni legalább egy szőlészeti könyvet. Ha a szomszédnak szép szőlője van, megpróbálhatjuk elbliccelni az olvasást és tanácsot kérni tőle, de előbb-utóbb ő is könyvet fog ajánlani. Ha mást nem, legalább a „Prohászkát”, minden idők legsikeresebb, alapvető szőlészeti kézikönyvét, ami mostanában ünnepli tizenhatodik kiadását. A szőlőhöz nem kell egyetemi végzettség, de „meg kell adni a módját”, mint mindennek, ami fontos nekünk. A „módja” pedig: minimum egy könyv elolvasása, ha nem akarjuk, hogy valami csúf satnyaság rondítsa a kertünket, karcos, savanyú vinkó a poharunkat, már ha egyáltalán megérik a rosszul ültetett és gondozott tőkék a termőre fordulás idejét.

Bánj vele kutyául!

… avagy egy valódi hungarikum

Hogy miért reménytelen projekt az emberiség? Megmondom. A kutyák nagyjából tizenkétezer esztendeje élnek velünk háziállatként, sőt kedvencként, de ennyi idő sem volt elegendő ahhoz, hogy felfogjuk, miként kellene velük bánnunk. A fenti tételt naponta bizonyítják a hordónyira hizlalt tacskók, pórázrángató vizslák, őrjöngő yorkiek, vicsorgó csivavák, vendégre mászó negyvenkilós monstrumok, kerítésszaggató szelindekek – és kifáradásig folytatható a sor.

Demény – most én ugatok

… avagy: az ember a kutya legjobb nahátja

Tehát gyorsan, mert most éppen nincs kutyánk, mindazonáltal ezek az utolsó nyugodt pillanatok a következő egyed érkezése előtt. Ha most észnél leszek, minden megváltozhat, négy nyálcsorgató, személyi igazolvány- és napszemüvegevő, virágágyásdúló, fotelgyalázó, mindenbe beleugató, szelektív hallású SZŐR-nyeteg után végre igazán kézbe vehetem a dolgokat – és ami legalább ennyire fontos: ti is. Dombon ülő vadászkutya legyek, ha nem.

Mert legyünk őszinték, egy férfi bármit elérhet az életben. Lehet belőle jó szakember, szerető és gyengéd, ámde tekintélyes férj, megfellebbezhetetlen szavú apa, biztos támaszt jelentő barát, minden igazság egyedüli birtokosa, és számtalan sörfajta akkurátus tesztelője, akár még űrhajós vagy szóvivő is, de amire mindannyian vágyunk, ami után egész életünkben kitartó reménytelenséggel kapaszkodunk, az emberi és férfiúi lét netovábbja, jelesül FALKAVEZÉR, az rendes körülmények között aligha.

Egy tökéletes “téglarakás”

– a gyulai vár

Nemrég négy napot töltöttünk feleségemmel Gyulán, évek óta tartó, fogadalom szülte országjárásunk idei állomásán. A kismillió látnivaló közül engem leginkább a vár nyűgözött le. Történelemrajongóként és persze „fiúként” ez érthető, amikor Egerben járunk, ott is legalább kétszer felmegyünk a várba, és bárhol fordulunk meg az országban, ha van a közelben vár, számomra az kötelezően látogatandó kegyhely. Jó sok várfalon vagy falmaradványon álltam már, de Gyulán egyszerűen leesett az állam. Hát még akkor, amikor helybéli illetőségű barátunktól azt hallottam, hogy más ismerősei fitymálóan „téglarakásnak” titulálják ezt a csodát.

Miért rendezünk kiállításokat?

A minap kezembe került egy antikvárium és régiségbolt
szórólapja, amelyen felsorolják, mi mindent vásárolnak.
Külön kiemelve szerepelt rajta, hogy festményekből
a „sokalakos és sötét tónusú” alkotásokat keresik.
Vágjuk, hogy hol tarunk esztétikailag?

Aztán egyszer csak azt olvasom a neten, hogy… – de erről később.

Aczél Endre: Acélsodrony

… egy emberöltőnyi trilógia

Elképesztő, hogy mennyire csak az a valóság létezik, amiről tud az ember. Aczél Endre három vastag kötetben (Acélsodrony – ’60-as, ’70-es, ’80-as évek) megírta a másik valóságot, a többnyire rajtam kívül állót, ami – legalábbis eleinte – úgy ment végbe országban-világban, hogy jószerével meg sem érintette a saját valóságomat. Mégis az én életem volt.