Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Archive for the month “június, 2012”

Óperencián innen

Elmélkedés őstörténetünk néhány kérdéséről Benkő László
a honfoglalás korában játszódó regényei alapján

honfoglalas_n

Táltosidők
Idegen tüzek
A megszerzett föld
Viharlovasok – A táltos fia

“Őstörténetünkben a szenvedély kerekedett felül, s a józan mérséklet valósággal árulásnak számít. Élénk feszültség támad a módszeres aggodalommal haladók és a merész képzelettel szárnyalók közt [—-] Bevallom, őszinte érdeklődéssel, sőt szeretettel olvasom a szenvedélyesek írásait, könyveit is [—-] Természetesen ez a szeretet nem ment fel, hogy ne szigorral és aggodalommal ítéljem meg munkájukat – a magam munkáját is!” (László Gyula: A kettős honfoglalás) Bővebben…

Reklámok

Benkő László: Viharlovasok – A táltos fia

“Ugros eliminandos esse!”

Benkő László a Honfoglalás trilógia után, az idei (2012-es, 83.) Könyvhétre megjelent regényében újra felidézte távoli őseink korát. Talán újabb sorozatot sejthetünk, legalábbis erre utal az alcím megléte.

Elődeink már negyedik éve élnek a Kárpát-medence keleti felében, északon meghódoltak a morvák, délen a bolgárok Bizánctól féltik földjüket, s inkább megtartják a békét a magyarokkal, mintsem két tűz közé kerüljenek, a honfoglalók kevert népessége pedig lassanként barátkozik az idegen környezettel. Az Alföld és a Duna-Tisza köze az Uráltól húzódó sztyeppe övezet végső nyúlványaként ugyan ismerős tájék, de a hely így is szűk a tágasabb térségekhez szokott nemzetségek számára, túl a Dunán pedig még csak a Balaton egyharmadánál húzódik a gyepű, s attól nyugatabbra, a valamikori Pannónia még frankok, germánok határvidéke. Bővebben…

Dee Brown: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem

Ülő Bika éneke:

 

Harcos voltam

egykor.

Most

mindennek vége.

Nehéz időket

élek.

Az 1970-es évek elején a Dél-Dakotában álmosan delelő kisvárost, Wounded Kneet, amely a határában csordogáló patakról kapta a nevét (Sebesült Térd patak, Csankpe Opi Vakpala – dakota), váratlanul elfoglalta egy csoport fegyveres indián, és napokon át tartotta a felvonuló Nemzeti Gárdával és a hadsereggel szemben. Televízión néztük otthon, esténként felvételeket közvetített az eseményről a korabeli TV Híradó. Akkor láttam először igazi indiánokat. Bővebben…

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv

Nem szeretem ezt a címet! Nagy is, “indiánkönyv” is. Nagynak, persze, valóban nagy, de nem “indiánkönyv”, bár jócskán akadnak a szereplők között indiánok. Így együtt úgy hat, mintha valamilyen ismeretterjesztő művet vennénk kezünkbe. Jobban szeretem ennek az ötrészes sorozatnak kötetenkénti kiadásait, különösen azt a változatot, amin magam is felnőttem. S ha már megszületett az ötlet valamikor a hatvanas évek végén, hogy hasonló formátumban, egymás után jelenjen meg a “Nagy” Winnetou, meg ez a másik “nagy”, emezt megtisztelhették volna valami lényegibb címmel. Mondjuk így: Bőrharisnya történetek… Hiszen ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait. Bővebben…

Johan Turi: A lappok élete

Él egy nép a messzi Északon, itt a mi Európánkban, amelyik ma is ősei életmódját követi. Megdöbbentő, felemelő érzés egy közülük való sorait olvasni az ő életükről. Egyben történelmi jelentőségű is, mert Johan Turi műve az első lapp nyelven írt irodalmi mű!

Aki nem ismeri közelebbről a lappokat, “Észak indiánjait”, kiket színes népviseletük idilli körülmények között élő, örökké vidáman mosolygó nációnak mutat, könnyen hiheti, hogy a világ leggondtalanabb népe az övék, hiszen a végeláthatatlannak tűnő réncsordák kifogyhatatlan mennyiségű táplálékot biztosítanak számukra, és nyilván hozzászoktak már a hideghez, sőt szeretik, egyébként miért élnének annyira fent, Északon. Bővebben…

Nemere István: Nekünk Mohács kell!

Gyengécske, bár épp megfelelt egy négyórás vonatútra meg a másnapi lusta délutánra. Talán nem C kategóriás, a C pluszt megüti, ha feljebb nem is kapaszkodhat.

Látszik, hogy író ember vetette papírra, nem pedig botcsinálta hadtörténész, ami jót tesz a stílusnak, bár a túlzott, a pökhendiséggel rokon határozottság megmutatja, hogy nem tudós ember írta, csak olyan, aki itt-ott utánaolvasott a dolgoknak, mégis meg akarja mondani a „tutit”.

És itt lóg ki a lóláb. Nem történeti munka, mert az elmélyültebb, pontosan és könyvészetileg alátámasztva idéz, továbbá felsorolja az irodalmat, amiből merített. De nem is ismeretterjesztő, mert az meg szerényebb, és nem tesz úgy, mintha joga lenne ítélkezni, amit egyébként a történészek sem nagyon tesznek meg. Nemere semmi újat nem mond a korról, aminek a bemutatását felvállalja, viszont úgy tesz, mintha mégis nagy titkokról rántaná le a leplet.

Emlékszem Nemeskürty könyvére (Ez történt Mohács után), amelyben meglehetős hévvel ostorozza a XVI. századi magyar nemességet (az akkori konzervatív jobboldalt), s teszi az akkoriakat személyükben felelőssé a történelmi Magyarország megszűnéséért. Érdekes módon éppen a könyv megjelenése idején aktív (még virtigli marxista) történésztársadalom hördült fel ezen leginkább. Annyi haszon mindenesetre kerekedett a dologból, hogy ráirányította a figyelmet a korra, s jó néhány hiánypótló tanulmány született, immár szakemberek tollából.

Nemere meg sem közelíti azt a színvonalat, ami vitára, mi több, kutatómunkára serkentette az akkori történészeket. Akkor inkább már Nemeskürty…

A mohácsi csata egy török miniatúrán

Yrjö Kokko: A négy szél útja

Öt csillagot érdemel, mert szerettem és jól éreztem magam olvasása közben. Sajátos stílusú regény egy sajátos világról, amely úgy édeni, hogy szinte az alapvető életfeltételeket is nélkülözi, azokért naponta meg kell küzdeniük a benne élőknek.

Az inkább töltelékmondatokból álló fülszöveg nem említi sem a formát, sem a történetvezetést, pedig Kokko virtuóz mindkettőben. Nem egyszerűen leírja a messzi Észak-Európa gyönyörűen kietlen tájain küszködők életét, lappokét és odatelepült „déliekét”, hanem a történet minden elemével érzékelteti azt. Ez pedig zseniális, nem kevesebb…

A regényen végigvonuló látszólagos távolságtartás ellenére hol a döbbenet, hol a fájdalom, hol a részvét hasít belénk, hol pedig hosszú, megkönnyebbült sóhajjal lapozunk tovább. Sem klasszikus lektűr, sem tudálékoskodó vagy éppen modernkedő „nagyon mai” mű ez a könyv, inkább időtlen és kortalan, az időt másképpen mérő, szerteágazó történet, amelyben a konfliktus maga az élet – mindannyiunké ezen a bolygón, akik talán már nem reménykedve, de kitartóan követjük a magunk rénjeit.

Borisz Noszik: Schweitzer

Nem tudtam megfigyelni, hogy jó-e ez a könyv, annyira lekötötte a figyelmemet a könyv tárgya: Albert Schweitzer élete és műve.

Egy ember, aki ideális polgári környezetben nő fel, harminckét éves korára ismert és elismert filozófus, teológus, zenetörténész, zeneesztéta, sikeres orgonaművész és keresett orgonaépítő mester, mindemellett pedig egyetemi tanár, intézeti igazgató és több figyelemreméltó könyv szerzője, egy elolvasott újságcikk hatására úgy dönt: beiratkozik az orvosegyetemre, hogy majd végzett orvosként Afrikába menjen gyógyítani a bennszülötteket. Mindezt azért, mert úgy érzi, hogy a részvét és jóság rendszeres prédikálása után ideje lenne ténylegesen tenni valami jót…

Ez így önmagában egy „nagyregény” cselekményének alapja is lehetne, de valójában egy ötvenéves orvosi pályafutás nyitánya, s ennek a pályának részleteit mindenkinek ismernie kéne.

Schweitzer gyakorlatilag abban a pillanatban munkába áll, amint megérkezik leendő afrikai telephelyére, s ezt követően ötven esztendőt tölt a bennszülöttek gyógyításával. Közben szinte végig építkezik, fejleszti, toldozgatja a kórházat, azt az egyre növekvő, pálmalevél tetejű épületegyüttest, ami az ő kórháza, e mellett pedig kilátástalan harcot vív a tudatlansággal, babonával, előítélettel, hol a helybeliekkel, hol európaiakkal, mikor, kivel kell. Csak néha látogat vissza Európába (egy ilyen alkalommal évekre helyhez köti az I. Világháború), akkor is inkább csak azért, hogy újabb támogatókat szerezzen a kórház fejlesztéséhez, de amint teheti, mindig visszatér, mert várják a betegek. A dzsungel mélyén sem mond le a könyvekről és kedves elfoglaltságáról, az orgonálásról sem, hiszen nagy művésze ő ennek a hangszernek. Az sem zavarja, hogy a telepen nincs orgona! Kezdetben egy asztallapon “orgonál”, elegánsan áthidalva a billentyűzet és a sípok hiányát, később lesz már egy kis tábori orgonája is, amelyen sötétedés után átadhatja magát a játék örömének.

Én bizony meghallgattam volna azt az orgonát! Vajon milyen érzés lehet, amikor a sűrű afrikai éjszakában az erdő neszei fölött egyszerre csak felhangzik Bach valamelyik toccatája…

Ez az ember lehetett volna s lehetne ma is mindannyiunk lelkiismerete, de hát a világ, bár szereti az ilyet, nagy kedvvel ír és beszél ilyesmiről, azért csak ragaszkodik a saját tévútjaihoz, nemigen hajlandó letérni azokról. Mégis jó, hogy Ő élt és alkotott, miközben megmaradt annak, aki  lenni akart.

Az öt csillagot ő kapja, A Doktor, s ezt a könyvet olvassa el mindenki – mindazért, amit megőriz a lapjain.

Post Navigation