Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Dee Brown: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem

Ülő Bika éneke:

 

Harcos voltam

egykor.

Most

mindennek vége.

Nehéz időket

élek.

Az 1970-es évek elején a Dél-Dakotában álmosan delelő kisvárost, Wounded Kneet, amely a határában csordogáló patakról kapta a nevét (Sebesült Térd patak, Csankpe Opi Vakpala – dakota), váratlanul elfoglalta egy csoport fegyveres indián, és napokon át tartotta a felvonuló Nemzeti Gárdával és a hadsereggel szemben. Televízión néztük otthon, esténként felvételeket közvetített az eseményről a korabeli TV Híradó. Akkor láttam először igazi indiánokat. Teljesen hétköznapi ruhát viseltek, csak a hajuk volt „indiános”, hosszú lófarkokban hordták, közülük néhányan összesodort kendővel kötötték át a homlokukat, vagy indián homlokpántot viseltek. Némelyiküknél vadászpuska volt, de akadtak náluk pontosan olyan gépkarabélyok is, amilyeneket akkoriban éppen aktívan alkalmazott az amerikai hadsereg Vietnámban. Ismertük azokat a fegyvereket, hiszen Vietnámról is közvetített a Híradó minden este. Emlékszem, a várost körülfogó csapatok nemigen tudtak tenni bármit is, az egész világ szeme láttára mégsem lőhették halomra az indiánokat, akik egyébként semmiben sem tettek kárt, és túszokat sem ejtettek. Végeérhetetlenül folytak a tárgyalások a felek között.

Normális esetben egy ilyen akció terrortámadásnak minősül, és a legkeményebb eszközökkel lépnek fel ellene. Az amerikai kormány mégis tárgyalt, mert ez az akció nem volt „egyszerű” terrortámadás.

A hely tette különlegessé: Wounded Knee…

Szellemtánc

Ezen a helyen ment végbe 1890 decemberének végén az utolsó indiánmészárlás az Egyesült Államokban. A városka még nem állt akkor, köröskörül csak a puszta, hóborította föld. Az indiánoknak „földanya”, a fehéreknek tulajdon.

A farkasordító hidegben rongyokba öltözött, végletekig elcsigázott indiánokat terelt a katonaság. 120 férfit meg 230 nőt és gyereket, dakota (sziú) indiánokat, akik az ártalmatlan szellemtánc kedvéért jöttel el idáig, hogy egy nyugodt helyet találjanak a szertartáshoz. A hidegtől és az éhezéstől legyengült indiánok alig álltak a lábukon. A katonáknak parancsuk volt, hogy akadályozzák meg a táncot. Értelme nem volt a parancsnak, de a hatalom számára ez sohasem akadály.

Azon a napon 153 halott indián maradt a hideg földön, élettelen testük néhány órán belül jéggé fagyott.

Wounded Knee, 1890. december 30-a,
a mészárlást követő nap

Ennek a tragédiának a színhelyén emlékeztette arra Amerikát az a csoport indián lázadó, hogy az államnak kötelességei vannak a még életben lévő indiánokkal szemben. Arra nem emlékszem, mi lett az akkori tárgyalások eredménye, de a szélben lobogó hajú harcosokat nem felejtem el soha.

A XVII. századtól folyt az indiánok módszeres írtása és/vagy rezervátumokba kényszerítése az Észak-amerikai kontinensen. E kegyetlen, igazságtalan és tragikus folyamatból kivették részüket spanyolok, mexikóiak, franciák, angolok, és végül az amerikaiakra maradt a “befejezés”. A múltat nem lehet visszahozni, de lehet emlékezni, megőrizni, elemezni, feltárni, bevallani. Amerikában ma már a szó szoros értelmében könyvtárnyi irodalom foglalkozik az őslakókkal, régészeti, néprajzi, történeti monográfiák és ismeretterjesztő művek százai láttak és látnak napvilágot, legalább így törleszt az amerikai nép.

Ülő Bika hunkpapa főnök és orvosságos ember

Dee Brown maga már tizenegy indián tárgyú történeti munkát publikált a Wounded Knee-nél temessétek el a szívem megjelenése előtt, de a nagy sikert ez a könyv hozta el számára. 54 hétig vezette a „non fiction” kategória eladási listáját a new yorki könyvkereskedők akkori kimutatása szerint.

A könyv mintegy harminc év indián háborúinak történetét dolgozza fel, az 1860 és 1890 közötti időszakot, a „vadnyugat” nagy korszakát. Feltűnik valamennyi ismertebb indián főnök Tompa Késtől Geronimon és Ülű Bikán át Őrült Lóig és Joseph főnökig (akinek a története megjelenik Bernard Malamud Jozip népe című regényében), híres harcos törzsek az apacsoktól a dakotákig, nevezetes helyszínek, mint a John Wayne filmből ismert Fort Apache, vagy a Cseh Tamás által is megénekelt Fort Phil Kearny (Cseh Tamás-Bereményi Géza: Lee van Cliff). Láthatjuk Custer „utolsó hadállását”, s végül a Wounded Knee Creeknél bekövetkező végső tragédiát. Beletekinthetünk korabeli újságokba, és olvashatjuk a szerződéseket, amelyekben az amerikai kormány ezt vagy azt a területet örök időkre az indiánok tulajdonának nyilvánítja, „amíg nő a fű, és állnak a hegyek”.

Brown a maximumot nyújtja, ami egy kutatótól elvárható: korabeli jegyzőkönyvek, jelentések és visszaemlékezések alapján elbeszéli a tényeket a maga színes, magával ragadó, gördülékeny, ízig-vérig ismeretterjesztésre termett stílusában, és bár nem ítélkezik, egyetlen pillanatig sem kétséges, kik mellett áll, kik iránt visletetik mélységes részvéttel.

Custer utolsó hadállása

A közelmúltban a boltokba került könyv az 1973-as, A vadnyugat története indián szemmel címmel megjelent első magyar kiadás két fejezettel bővített verziója, s immár az eredeti címmel szerepel a kínálatban. A fordítás jórészt Tandori Dezső mesterségbeli tudását és a témában való jártasságát dicséri, az újabb fejezetek Wiesenmayer Teodóra munkái.

Tompa Kés csejenn főnök

Tompa Kés csejenn főnök

Tandori aprólékos igényességére jellemző a nem egyértelmű kifejezések szakszerű fordítása! Ha valaki magyar szöveggel nézte annak idején a Quinn doktornő című tévésorozatot, amelyben helyenként csejenn indiánok is szerepelnek, találkozhatott egy fura kifejezéssel: „kutyakatonák”. A magyar szövegben fiatal csejenn harcosokat jelölt ez a szó, akik a végsőkig akartak harcolni a fehérek ellen. Tandorinak feltűnhetett a dog soldier kifejezés, és sikerrel jutott el a valódi jelentéséhez. A csejenneknek ugyanis nem volt szavuk a lóra, „nagy kutyának” nevezték, s az ifjúharcosokat a zabolátlan, még betöretlen fiatal lovakhoz hasonlították. Ennek ismeretében születhetett meg a helyes magyar kifejezés: csikó harcosok, így szerepel a könyvben. Ha e mellett még azt is tudjuk, hogy a síksági indiánokat egyáltalán nem fűzte olyan bensőséges viszony a kutyáikhoz, mint ami a mi kapcsolatunkra jellemző négylábú barátainkkal, ugyanis ünnepeken előszeretettel tálaltak fel kutyahúst, a lovaikat viszont testvéreiknek tekintették, jobban érthetjük, mekkora a különbség a két megnevezés között…

A könyv megjelenését szerte Amerikában mély megdöbbenés követte. Szinte ugyanaz a megdöbbenés, amit mi is érzünk, olvasva az események megrázó leírását.

Mondják, hogy az amerikaiak gondolkodása országuk születésének körülményeiről e könyv hatására átalakult.

Talán szóltak erről a még élő indiánoknak is…

Jelenet a könyv alapján készült, azonos című HBO produkcióból

Reklámok

Single Post Navigation

5 thoughts on “Dee Brown: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem

  1. Reblogged this on Tintapatrónus.

  2. Strogoff on said:

    Hát dehogy ez volt a kutyakatonák magyarázata.

    • Üdv, Strogoff! Örömmel veszem a jó megoldást.

      • Strogoff on said:

        Az istenek által kiválasztott alapító énekelve vezette a tábor összes kutyáját egy helyre, ahol leült, és egy sátor képződött fölötte. A kutyák bementek a sátorba, és kijöttek, mint a kutyakatonák. G. A. Dorsey szerint, aki etnográfus és antropológus volt, és ezt 1900 körül írta.

        • Köszönöm! Ezek szerint a fordításban szereplő csikó harcosok és a kutya katonák nem ugyanazt a harci csoportot jelölik, bár mindkettőre jellemző, hogy heves vérű, ifjú csejenn harcosok, akik hajlamosak a saját útjukat járni?

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: