Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Benkő László: Viharlovasok – A táltos fia

“Ugros eliminandos esse!”

Benkő László a Honfoglalás trilógia után, az idei (2012-es, 83.) Könyvhétre megjelent regényében újra felidézte távoli őseink korát. Talán újabb sorozatot sejthetünk, legalábbis erre utal az alcím megléte.

Elődeink már negyedik éve élnek a Kárpát-medence keleti felében, északon meghódoltak a morvák, délen a bolgárok Bizánctól féltik földjüket, s inkább megtartják a békét a magyarokkal, mintsem két tűz közé kerüljenek, a honfoglalók kevert népessége pedig lassanként barátkozik az idegen környezettel. Az Alföld és a Duna-Tisza köze az Uráltól húzódó sztyeppe övezet végső nyúlványaként ugyan ismerős tájék, de a hely így is szűk a tágasabb térségekhez szokott nemzetségek számára, túl a Dunán pedig még csak a Balaton egyharmadánál húzódik a gyepű, s attól nyugatabbra, a valamikori Pannónia még frankok, germánok határvidéke.

A Nyugat ekkor már régen nem ismeretlen őseink előtt, hiszen évtizedek óta járnak arra a törzsszövetség különböző nagyságú csapatai, amelyeket hol ez, hol az a hatalmasság fogad fel segítségként egy másik hatalmasság elleni harcához. 900 környékén is éppen hadjárat indul: Arnulf, császár hívja a magyarokat Berengár, az egyik itáliai uralkodó ellen a Brenta folyóhoz.

Így indul a történet, amely a hét évvel később lezajlott, „pozsonyi csata” néven ismert hatalmas jelentőségű összecsapással tetőzik majd, az első olyan ütközettel, amit az újonnan megtelepedett törzsszövetség szállásai védelmében vív az egyesített germán-frank seregekkel, és arat megsemmisítő győzelmet az ellentmondó adatok mellett is mintegy négy-ötszörös túlerővel szemben. Az ütközet tétje óriási, ugyanis a korabeli Európa jelentős részét “pogány ellenes” összefogásba tömörítő Gyermek Lajos keleti frank király nevében megszületik a parancs, amely a hadjárat nyugati jelmondata is egyben: „Ugros eliminandos esse!” – azaz: a magyarokat el kell pusztítani.

A könyv cselekménye lényegében ott folytatódik, ahol a Honfoglalás trilógia harmadik kötete (A megszerzett föld) véget ér, de nem a trilógia főszereplőinek életét követjük tovább, hanem az egyik abban megismert mellékszereplő az összekötő kapocs a két történet között. Kartal a „Táltosfia”, annak a varég (viking) származású Kölpénynek a gyermeke, akivel a trilógiában Kurszán személyes tanácsadójaként találkozhattunk. A magyarrá vedlett, világot járt, széles látókörű Kölpény harcosnak és javasnak neveli fiát, aki így elsajátítja azokat az abban a korban fejlettnek számító orvosi ismereteket is, amelyeket apja még a mórok fogságában töltött ifjúkorában tanult. Táltosfia részt vesz a Berengár király ellen irányuló hadjáratban, s a messzi Itáliában egy végzetes találkozás révén személyes sorsa szorosan összefonódik a közeljövő baljóslatú eseményeivel: anélkül, hogy tudomása lenne róla, belekeveredik a széttagolt Európa királyok, fejedelmek közötti gyilkos hatalmi harcaiba.

A cselekmény több szálon fut, hol valamelyik európai fejedelmi udvarban járunk, hol magyar földön, időnként pedig külön követhetjük Táltosfia és felesége, az Itáliában megmentett fél-magyar amazon, Arika (Réka) útját, akit a bosszúvágy és az anyai szeretet hajt elrablott fia után. Végül Breszlav váránál, a későbbi Pozsony környékén találkozik minden érintett, és kezdetét veszi a csata.

László Gyula: Ötven rajz a honfoglalókról

Jó könyv a Viharlovasok, megrázó, izgalmas, torokszorító, ugyanakkor, bár bővelkedik fordulatokban, mégis kevésbé zsigeri élmény, mint a Honfoglalás trilógia volt. Talán azért, mert nem járunk eléggé „mélyen” az emberek között, mint a háromkötetes mű esetében. Kartal igencsak előkelő körökben forog, s bár jobbára közvitézként találkozunk vele (egy ízben vezet csak portyát, többnyire javasként számítanak rá a harcban), mégis inkább az egyszerű emberek feje fölött mozgunk, ott, ahol a döntések születnek, de nem érződik a hétköznapi élet igazi íze. Ugyanígy hiányoznak Kartal „különös házasságának”, egyre bővülő családjának életképei, amelyek jelentősen árnyalhatnák a fontosabb jellemrajzokat. Szinte rohanunk a csata felé, amely eldöntheti, megmarad-e a honfoglalók népe a „megszerzett földön”.

A több napos ütközet leírása azonban fergeteges! Nem csak azért megdöbbentő és végtelenül izgalmas, mert a megkedvelt szereplőket kísérve szinte személyes élményünkké válik, hanem azért is, mert minden bizonnyal ez az első olyan leírás a magyar irodalomban, amely valóban életre kelti az ősmagyarok Európa szerte méltán rettegett pusztai harcmodorát a maga öntörvényű belső logikájában és szervezettségében, halálos hatékonyságában.

László Gyula: Ötven rajz a honfoglalókról

Őseink útja a Kárpát-medencéig a honfoglalással s az azt követő évtizedek története tetemes ideje – gyakran nemtelen – viták kereszttüzében áll, ez pedig különösen nehéz feladat elé állít egy írót, aki erről a hosszú korszakról kíván elmondani valamit. Míg a Honfoglalás trilógiában többnyire mesteri arányérzékkel egyensúlyoz Benkő a részletkérdésekben egymásnak ellentmondó álláspontok között, az értő olvasó ebben a regényben találhat néhány olyan kijelentést, amire felkapja majd a fejét. A hitelesség kérdését vizsgálva nem kerülhető meg egy-egy anakronisztikus kifejezés vagy a mai szemléletmód helyenkénti visszavetítése. Mint ahogy az is furcsa, hogy – a trilógia négy évvel korábbi idejéhez hasonlítva – hirtelen eltűntek az ízes (és a mai fül számára archaikusan szalonképes), pusztai káromkodások, sőt, csaknem a kumisz is, hiszen a szereplők – úgy tűnik – már röpke négy esztendő alatt megtanulták többre becsülni a bort…

Talán a még tervezés alatt álló, Tudálék című rovatban nekifutok a hitelesség kérdésének részletesebben is, azonban egy fontos megjegyzést már itt tennem kell! A fülszöveg ugyanis azt írja: „…ezzel kezdődik az a több évtizedes időszak, amit – tévesen – a kalandozások korának nevez a történelem….” A beharangozó írója szerint a regény arra keresi a választ, hogy ez a korszak valóban „csak” kalandozások láncolata, vagy a 955-ig folyamatosan indított nyugati hadjáratok tudatosan megtervezett politikai döntések eredményei. Nos, a nélkül, hogy e helyt behatóbban foglalkoznék ezzel a kérdéssel (ha ez egyáltalán valódi kérdés!), abban biztos vagyok, hogy tudományos kételyek eloszlatására nem a regény a megfelelő műfaj.

Szerencsére maga Benkő László hívja fel a figyelmet – mindjárt a legelső oldalon – Táltosfia mottónak is tekinthető szavaival a helyes egyensúly szükségességére:

” Kutasd az igazat,

s ha megakadnál, indulj el újra, ezerszer is akár,

Ha az eszeddel hallgatsz rám,

a szíved talán nem visz ingoványba.”

A pozsonyi csata
(a küzdelem jelentős részében bizonyára a távolsági harc dominált)

Utóhang, 2014. november 1.

Újabb régészeti feltárások alapján valószínűsíthető, hogy a “pozsonyi csata” helyszínét máshol kell keresnünk. és új adalékok merültek fel a honfoglalást megelőző évtizedekről is. A részletek itt.

 

Reklámok

Single Post Navigation

One thought on “Benkő László: Viharlovasok – A táltos fia

  1. Reblogged this on Tintapatrónus.

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: