Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Óperencián innen

Elmélkedés őstörténetünk néhány kérdéséről Benkő László
a honfoglalás korában játszódó regényei alapján

honfoglalas_n

Táltosidők
Idegen tüzek
A megszerzett föld
Viharlovasok – A táltos fia

“Őstörténetünkben a szenvedély kerekedett felül, s a józan mérséklet valósággal árulásnak számít. Élénk feszültség támad a módszeres aggodalommal haladók és a merész képzelettel szárnyalók közt [—-] Bevallom, őszinte érdeklődéssel, sőt szeretettel olvasom a szenvedélyesek írásait, könyveit is [—-] Természetesen ez a szeretet nem ment fel, hogy ne szigorral és aggodalommal ítéljem meg munkájukat – a magam munkáját is!” (László Gyula: A kettős honfoglalás)

— Ψ —

Népünk eredete, a hun rokonság kérdése, őseink életmódja, a besenyők szerepe a honfoglalásban vagy a kalandozások kora az utóbbi években már nem csak a diákokat foglalkoztató témák. Kiléptek a történelemkönyvekből, sőt, a tudomány berkeit is elhagyták, a közbeszéd és a politikai – vagy az azt támogató – küzdelem részeivé váltak. Ilyen körülmények között született Benkő László négy történelmi regénye, amelyek cselekménye Levédiától kíséri eleink életét. Ha nem lesz folytatás a Honfoglalás trilógia és az azt követő Viharlovasok – A táltos fia után, akkor a nagy ívű történet a pozsonyi csata megnyerésével véget ért.

Ez a közel egy évszázadnyi korszak azonban állatorvosi lóként hordozza magában valamennyi vitás (vagy erővel vitatott) kérdést. Magam nem szállok vitába, ám a négy regény olvastán életre kelt bennem jó néhány korábban tanult részlet, született néhány kósza gondolat. A regények által ábrázolt ősi világ plasztikussága indított arra, hogy együtt gondolkodjam az íróval néhány olyan kérdésről, amelyről ha a biztosat egyelőre nem is, a valószínűt már most is körbejárhatjuk.

Hogy kerül ide a valószínűség?

Mert jelentős mennyiségű írott forrás híján kénytelenek vagyunk ehhez folyamodni. Történelmet szeretők-értők számára világos, hogy minél több írott forrás áll rendelkezésre egy-egy korról, eseményről, annál biztosabb értékelések születhetnek. Még akkor is így van, ha maguk a források leggyakrabban nem tekinthetők objektívnek, szó szerinti értelmezésük szinte tilos, megfelelő forráskritikai elemzést követően azonban felbecsülhetetlen értékű segítséget nyerhetünk belőlük. Ismert, hogy a magyar őstörténetről kevés írott forrás tudósít, ilyen esetben pedig megnő a nyelvészet és a régészet jelentősége, sőt, forrásnak tekintjük a mondakincset is, nyilván a lehető legkevésbé szó szerint értelmezve elemeit.

Fentiek miatt jóval gyakrabban kell segítségül hívnunk az analógiát, és gondolatban „valószínűségi számításokat” végeznünk, mint nálunk szerencsésebb népeknek. Sokszor így tesz Benkő László is a könyvei lapjain, mint író, a valószínű megírásával kelthet életre elmúlt korokat, s megítélésem szerint ezzel a módszerrel gyakorta sikerül megoldania kibogozhatatlannak érzett gordiuszi csomókat.

Közben, persze, vigyázat: ami valószínű, nem feltétlenül valóságos!

Mindezt figyelembe véve nézzük, mire jutunk együtt az íróval!

A vérszerződés (László Gyula rajza)

Kik vagyunk?

Na, például ezt rögtön nem tudjuk… Nagyjából ennyit ír a magyarság eredetéről a kilencedikes gimnáziumi tankönyv is, és ez legalább egy tisztességes állítás. Ugyanis tényleg nem tudjuk. Ráadásul nem vagyunk éppen egyszerűek, hiszen nyelvünk finnugor eredetű (ennek a genetikához semmi köze!), míg kultúránk, népzenénk inkább türk vonásokat mutat, közösségtudatunkban pedig máig valóságként él a hun-magyar kontinuitás, tehát a honfoglalás „hazatérésként, Attila örökének birtokba vételeként” történő értelmezése.

Az a bizonyos tankönyvi lecke így nagyjából arról szólhat csupán, milyen okok miatt nem lehet egyértelműen beazonosítani őseinket és részletesebb információkhoz jutni őshazájukról meg az onnan idáig megtett útról, s emellett közöl néhányat a fellehető források közül, hogy legyen alapja az órai munkának. Az csak természetes, hogy ennyi nem elég egyetlen népnek sem, mi is nagyon hosszú ideig kutatni fogjuk még a múltunkat, ki-ki a maga eszközeivel: tudományos módszerekkel, spekulációval, révüléssel… – szándéktól, vérmérséklettől függően. Egy bizonyos: amit találunk, azt kell elfogadnunk,  nem pedig elvi kérdést fabrikálnunk a valóságból! Támadhatatlan, de legalább jól védhető kutatási eredmények segíthetnek rajtunk, semmi más.

Természetesen jelenlegi tudásunk alapján is kialakítható egy kép, amelyet az író életre kelthet egy regényben.

Benkő László családregényében, a Honfoglalás trilógiában a megyer törzsből származó főszereplő család tagjai „mogyeri” nyelven szólnak (ezt használja még nála a Nyék és a Tarján törzs), miközben megértik a türköt is, amit viszont a törzsek többségéből valók beszélnek (ilyen a Keszi, a Kürt és a Gyarmat, a Kér pedig már átmeneti, kevert nyelvet használ), csakúgy a csatlakozott kálizok (kabarok), és még az ellenséges besenyők is egy korabeli türk nyelv – hőseink számára – érthetetlen, de valahogy mégis ismerős változatán szólalnak meg. Meglehetős változatosságot tapasztalunk a törzsi- és személynevek tekintetében is. Jól kimutatható ez többek között a Jurmati (Gyarmat) törzsi névben, vagy az őseit perzsa előkelőkig visszavezető Tehemte (Töhötöm) vezér esetében. A szövetséghez tartozó türk nyelvű törzsek eltérő nyelvjárásokat beszélnek, ugyanakkor szót értenek távolról érkező, keleti idegenekkel is, és főleg mindenki igyekszik megérteni a másikat a törzsszövetségen belül.

Benkő tehát a kevert nép jelleg mellett áll, mert ennek a valószínűsége a legnagyobb. A “finnugor” kifejezést egyszer sem írja le, de a titokzatos mogyeri nyelv más, mint a vezértörzshöz csatlakozott többi csoport türk nyelve, tehát ebben kereshetjük akár a finnugor vonásokat is. A négy regényben (ideértve a Viharlovasokat is) pedig az egy törzsszövetséghez tartozók egymással való érintkezése a mindennapi élet során annyira természetes módon zajlik, hogy minden további nélkül elképzelhetjük a folyamatot, amelyben a résztvevő nyelvek közelednek egymáshoz, miközben a szövetségben elfoglalt kiemelt – vezértörzsi – helyzet a nyelv dominanciáját is biztosítva lényegében egy aktív, sok elemet integrálva megőrző nyelvcserét eredményez a türk népesség számára.

Mindez persze csak feltevés, esetleg az írói fantázia képezi le így a vélhető valóságot, de logikusabb variáció nemigen született eddig, nyilván ezért éppen ezen az alapon mutatja be a népességet Benkő László.

Mind a négy regényben szóba kerül maga a hun kérdés is. A magukat hun töredékek utódainak vallók hol itt jelennek meg, hol ott, rendre előbukkannak a Benkő regényekben, és valahogy szinte azonnal el is tűnnek. Az író úgy kezeli ezt a problémát, mint ami már a IX. században is „a közösségtudat része volt”, egyesek fennen hirdették, mások pedig nem szálltak vitába velük, mert minek. Sok mindent elárul azonban a következő idézet:

A csuhással [—] egészen jól elbeszélgettünk [—] Végezetül még azt kérdezte:
– Igaz-e, hogy a nagyfejedelem családja egyenest Attilától ered? Te bizonyosan tudod.
Láttam a szemén, hogy komolyan várja a választ.
– Attila több száz éve alussza az álmát a hármas koporsóban. Honnan tudhatnám én ezt?
– Mert úgy hallottam – felelte. – Nálatok mondják.
– Ha úgy hallottad, akkor jól van. Okos ember vagy, tedd oda a tudásodat, ahova gondolod. [—]
Nem mondtam senkinek, hogy az apámtól úgy tudom, minden magát valamire tartó pusztai nép vezére a hun Attila vérét tudja a magáénak. Apám, ha erről beszélt, legtöbbször csak mosolygott, én pedig csak érett koromban értettem meg, mit jelent az ő bölcs mosolya.

Van-e bármi realitása annak, hogy a „hét(-nyolc-tíz)magyar” vérében csörgedezik valamennyi hun vér? Miért ne lehetne? A szinte ezeréves vonulás során sokféle népelem megfordulhatott az alakuló-szétváló, újra felépülő törzsszövetségben, miért éppen a hun ne lehetett volna jelen bizonyos időszakokban? Már legalábbis elvileg… Az viszont, hogy folytonos, domináns elem lett volna ez az elem, nem valószínű.

Árpád és a székelyek (László Gyula rajza)

A besenyő probléma

A történettudomány úgy tartja, hogy 895 folyamán az arabok a Kaszpi tenger keleti partvidékén észak felé törve megrohanták az úzokat, akik nyugati irányba térve ki előlük előrenyomultak Etelköz felé, ahol már a besenyő szállásokat veszélyeztették, így a besenyők is elmozdultak nyugatnak, arrafelé viszont a magyarok szállásterületeivel kerültek ütközésbe. Ez az ütközés indította el a honfoglalást.

E tény újabban tiltakozásokat vált ki… Egyre hangosabban hallani, hogy nem beszélhetünk elődeinknek a besenyőktől elszenvedett súlyos vereségéről a honfoglalást megelőzően, hiszen például a betelepülést követő harmadik-negyedik évben már “ütőképes” sereggel vettek részt őseink a Berengár király elleni itáliai hadjáratban – szól az ellenérv.

Nos, minden jel szerint valóban nem volt olyan súlyos az a vereség, viszont ezt nem is állította soha senki. Mármint történész… Persze nem azért nem, mert négy évvel később ütőképes sereggel vonultunk Itáliába. Benkő története szerint a három káliz törzs adta a sereg zömét, így valahol egy tömény körül képzelhetjük el azt a létszámot (tízezer vitéz). Ekkora létszám azonban semmit sem árul el arról, ami közel fél évtizeddel korábban történhetett. Valójában az jelenti ebben az információt, hogy ekkora had nem hiányzott az otthon maradottak védelméből. Ugyanakkor azt nem tudjuk pontosan, hány töménnyel rendelkeztek őseink a honfoglalás előtt. Ellenben már csak azért sem lehetett nagy vereség , mert ahhoz előbb egy nagy ütközet kell, és nem valószínű, hogy eleink ilyet vállaltak volna 895-ben Etelközben. Legalábbis nincs nyoma, hogy elvállaltak volna egy döntő csatát, és nem is tehették, ugyanis a haderő jelentős része nem volt otthon, hanem bizánci felkérésre az Al-Dunánál ütötte a bolgárt. A bolgárok viszont felbiztatták az úzok által sanyargatott besenyőket, hogy esetleg nem lennének hálátlanok, ha… A történettudomány nem is állít mást ma sem, minthogy besenyő erők rátámadtak a gyepűelve környéki, kevéssé védett magyar szállásokra. 

Ilyenformán ez a vereség ügy nem egyéb mondvacsinált, zsigerből kavart „vitánál”, amilyennel egyre gyakrabban találkozhatunk.  Sokkal inkább az a kérdés, hogy mekkora erővel és milyen céllal támadtak a besenyők! Benkő tökéletesen elképzelhetően írja le az akkori – valószínűsíthető – eseményeket.

De mielőtt rátérünk erre, le kell hatolnunk a „probléma gyökeréig”, közelebbről is megnézni, mi a pusztai élet mozgatórugója. Előrebocsátom: lesz benne némi romantika is…

Cherchez la femme…

A nomád-félnomád kultúrák sem jobbak vagy rosszabbak a másfajtáknál, az élet a vagyon körül forog. Vagyonon elsősorban állatvagyont kell értenünk, sőt, mindenekelőtt a tulajdonolt lovak számát. Ha egy pusztai nemzetség minden egyéb állatát elveszti, de lovai megmaradnak, újrakezdheti. Ha viszont a lóállomány vész el, nagy valószínűséggel nincs menekvés. Sok ló kell tehát. A magyar (is) lovas nép volt, nyilván rengeteg lóval rendelkezett a gulya és a nyáj mellett. Nos, „rengeteg” lovuk lehetett eleinknek, de „elegendő” sohasem.

A Honfoglalás trilógia egyik főszereplője ötven lovat kap ajándékba Álmos nagyfejedelemtől, amitől egycsapásra vagyonos embernek számít. De nem eléggé! Ötven ló arra jó, hogy a harcba induló vitéz biztosan ki tudjon válogatni közülük 3-5 átlag feletti képességű példányt, amelyekkel csatába vonul. (Eleink mindig több lóval mentek a harcba. Természetesen nem azért, hogy nagyobbnak látszódjék a sereg, hanem azért, hogy gyorsabban haladhassanak. A nyergelt vezetéklovak biztosították akár a menet közbeni váltás lehetőségét is, mert gyors menetben az embernek nem kellett pihennie, a lónak viszont igen.) De vajon mire kellett ötvennél is több ló, még a legegyszerűbb közvitéznek is?

A válasz egyszerű: a nősüléshez kellett.

– Úgy tudom, háború lesz, bátya. Nagyobb, mint eddig. Mozgolódnak keleten. Csákán apa is tudja, hát akkor miért nem mondja?
– Háború minden esztendőben volt. A kagán megmozgatta a mogyerit kissé, mint lovász a csikót, hadd szerezzen zsákmányt, ne háborogjon elégedetlenségében, és legyen miből asszonyt venni.

Az új asszony (László Gyula rajza)

Lánykérőbe az ember fia egész ménest vitt (meg az aprót), ez volt a kalim, amit meg kellett fizetni a lány családjának, hogy a frigy megköttethessék. Mármost eleink, csakúgy, mint szomszédaik, állattartó nép voltak, de nem gazdálkodók. A gazdálkodónak idő kell vagyona gyarapítására, a pusztai nem ér rá ilyesmire. A kalim belátható időn belüli megszerzésének legegyszerűbb, sőt, szinte egyetlen módja a harc. Minden ifjú azon igyekszik, hogy részt vehessen a lehető legtöbb portyában, hadjáratban (és persze rendre túlélje ezeket). A felkérésre indított távoli hadjáratok a leginkább kedveltek, hiszen messzire viszik a leendő hőst, ahol – a legyőzött ellenség tárgyai mellett – olyanok (jobbágyok, szerzetesek, nemesek) tulajdonából lehet „válogatni”, akik később biztosan nem jönnek el bosszút állni, és olyan, a pusztán egzotikusnak számító holmit lehet elhozni tőlük, amiért a vándorkereskedők lovat adnak cserébe. Ráadásul nem is elég egyszer összegyűjteni a kalimot, mert ha a vitéz özvegységre jut, a dolog kezdődik elölről.

Természetesen minden portya és bérhadjárat egyben gyakorlás is, lehetőség a tapasztalatszerzésre és az előbbre jutásra a ranglétrán, sőt, mint később látni fogjuk, egyéb haszna is akad, de a zömnél az elsődleges motiváció a kalim, azaz: a nő.

És akkor a besenyők…

A pusztai népek szállásterületeit a gyepű védi, ami rejtett megfigyelőhelyek és mozgásban lévő portyák együttese, tehát nem kiépített fal vagy erődrendszer. A határvidéken állandóak a kisebb-nagyobb csatározások. A szomszédok mintegy „kóstolgatják” egymást, s amikor éppen nem ezzel foglalatoskodnak, mindenki igyekszik kémet fogni, kém pedig bárki lehet, aki nem ismerős, ámbár néha még az is. Időnként nagyobb csapatok is átvágnak a gyepűn, hogy megrohanjanak közeli ellenséges szállásokat, gyarapítandó a kalimot, ilyenkor az értékes állatállomány elhajtása a cél. Így élnek egymás mellett az ellenséges pusztai törzsszövetségek, lényegében ezt nevezhetjük „békének”.

Ezeket a csatározásokat, portyákat persze bizonyos keretek között kell tartani, ha úgy tetszik, törzsfői, fejedelmi ellenőrzés alatt, nehogy váratlanul ráhúzzon a szövetségre egy egész felbőszült népet valamelyik portya (erről még szó lesz a kalandozásokkal kapcsolatban is), ugyanis a vérbosszú minden pusztai nép sajátja.

Bár az is igaz, hogy a pusztaiak általában nem irtják ki egymást, nem törekednek az ellenfél teljes megsemmisítésére! Elég hely jut mindenkinek a sztyeppe végtelenségében, ilyesmire nincs szükség, meg aztán a győztes számára is túl nagy véráldozattal járhat egy ilyen szintű háború. Ha elmérgesedik a helyzet, a gyengébbik fél akár csatlakozik is az erősebbhez, ez is egy módja a rövidebb-hosszabb ideig együtt maradó törzsszövetségek létrejöttének, de az is lehet, hogy egyszerűen arrébb mozdul a sztyeppén.

Erről Bács, a besenyő, így vall az Idegen tüzek-ben

– Engem erről ne kérdezz, fiam! Ez a Nagy Törvény. Az égiektől kapott törvény. Okkán adta, a besenyők leghatalmasabb istene, aki a napban lakik. Idelent mindenért meg kell harcolni, ezt mondja a törvény. De ami azt illeti, mondd csak, mit tehet egy nép, akit az egyik oldalról szorítanak, a másikról ütnek-égetnek, a szövetségesei pedig még be is csapják? Mit tehet az a nép, amelynek a jószága elhullik, mert nincs legelő, nincs iható víz? Nézz körül, minden jurtában van valaki, aki gyászol. Férjet, gyermeket, apát. Mit tettek a mogyeri törzsek, amikor a kazár vagy akár mi szorongattuk őket? Megkapták a legelőt? Felelj, Majk!
Ő nem szólt egy szót sem. Pontosan értette, mire akar Bács kilyukadni.
– Látom, nem válaszolsz, vagyis érted, amit beszélek. Nem kaptátok meg a legelőt, hanem úgy kellett elvennetek erővel. Ha az éhségtől pusztul a jószág, az olyan, mintha az ember lelkét tépnék ki. Hát ezért van minden. Verekedni kell az életért mostanság, védeni a jószágot, mert ők az élet, és védeni a családot, hogy megmaradjon a vérközösség. Sosem mutathatsz gyengeséget, mert abban a pillanatban a nyakadra tipor a másik. Gondolkodj el ezen, úgy látom, értelmes vagy – mondta Bács, és ment a dolgára.

Akkor következik be nagyobb baj, amikor nem egyszerűen a legelőváltás kikényszerítéséért kerekedik fel egy törzsszövetség, hanem azért, mert egy erősebb nyomja. Különösen, ha azt az erősebbet valami komoly baj érte, ami vagyonvesztéssel járt, és most mindenáron pótolni akarja az elvesztett állatállományt. Az ilyen támadó a legveszélyesebb, mert nincs veszítenivalója!

Jurtaépítés (László Gyula rajza)

Az egymással is érintkezésben lévő pusztai népek sorában egyértelműen csak a legelsőnek támadó tekinthető nyertesnek, az általa elindított láncolatban viszont – akár súlyos vérengzések árán is – legfeljebb enyhíteni lehet az elszenvedett kárt, de a lánc minden szeme, minden nép, amely részese a folyamatnak, megszenvedi az árát.

Az arab-úz-besenyő-ősmagyar láncban tehát csak az arabok nyertek, a másik három erősen sérült, viszont egyedül az utolsó láncszem, azaz a mi elődeink találtak végleges megoldást a problémára.

Benkő trilógiájának harmadik kötetében (A megszerzett föld) az úzok által megtépázott, részben kifosztott, elkeseredett besenyők a mogyeri szállások megrohanásával próbálják kárpótolni magukat, mi pedig igyekszünk szervezetten kitérni előlük, pusztán utóvédharcokra hagyatkozva. A besenyőkkel közvetlenül érintkező keleti szállások népe nem torlódott rá a szállásterület belsejében élők csoportjaira, mert a nyugatabbra húzódó szállásokat már idejekorán megindították a Kárpátok felé. Ez a szervezettség kizárja a “fejvesztett menekülés” verziót, bár az elvonulás a teljes szállásterület átengedésével járt.

Tudvalévő, hogy eleink nagy tömegben, javaikkal együtt érkeztek a Kárpát-medencébe – ami már önmagában bizonyítja az előző állítást, ezt figyelembe véve történész sosem állítaná annak az ellenkezőjét. Egyébként pedig próbáljunk meg elképzelni egy egész népet, amelyik a maga gyerekeivel és öregeivel, meg szekerekre pakolt jurtákkal és mindenféle eszközökkel, hatalmas állatcsordákkal együtt „fejvesztve menekül”, de azért lehetőleg ugyanabba az irányba…

Mindazonáltal a besenyők nem támadhattak ránk teljes erejükkel (tíz törzs), mert ők is kétfrontos harcot vívtak, védekezniük kellett az úzokkal szemben, miközben támadtak bennünket is. Kellett számukra a hely az őket szorongatók elöli hátráláshoz, és a Kárpátok felé eső területről kellett pótolniuk a másik oldalon elvesztett állatállományt. Nem lett volna reménytelen a küzdelem, ha a maradék haderőt összevonjuk, és szembefordulunk. Ennek azonban semmi jele nem volt, sőt, ellenkezőleg.

Telepedjünk le!

Felmerül a kérdés, hogy valóban tudatos honfoglalás volt-e, nem pedig csak egyszerű és számtalanszor begyakorolt szállásváltás az ősmagyarok megjelenése a Kárpát-medencében. (Vannak, akik számára a kérdés ilyetén felvetése eleve szentségtörés, hiszen ez mintegy kizárja a „visszafoglaltuk Attila örökét” megközelítést, ám mégsem mulaszthatjuk el így is megvizsgálni az eseményeket Benkő írói látásmódjával és a magunk gondolataival.)

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy másfelé nem vezetett út. Mármint, ha őseink nem akarták (vagy tudták) a besenyőket megállítani. Délen Bizánc terpeszkedett és az erős bolgár állam, északon a nyugat felől népes szláv  törzsekkel (poljánok és vjaticsok) övezett Kijevi Rusz, keleten az a kazár állam, ahonnan nemrég a kabarokkal megerősödve kiváltunk (nem is nagyon jött utánunk érdeklődni a kazár), azon túl pedig az immár ismeretlen sztyeppe, ami bizonyára nem üres. Ha nem „állták meg a harcot”, őseinknek csak a nyugati előrenyomulás lehetősége maradt.

A Kárpát-medence viszonyai természetesen ismertek voltak eleink vezetői előtt. A területhez kapcsolódó információgyűjtés számos életszerű példája megtalálható Benkő regényeiben is, amelyek érzékletesen és helytállóan ábrázolják a pusztai népek rendkívül fejlett kémtevékenységét csakúgy, mint az akár véletlenül felszínre került információk kivételes értékként való kezelését. Bizonyára egy egyszerű szállásváltás sem történhetett ötletszerűen, előre kellett tudni, szükség esetén merre a tovább. Bizonyára már korábban is a könnyebben belakható, kisebb véráldozattal kisajátítható legelők felé vezetett eleink útja. A megcélzott Kárpát-medence is ilyen volt. Egy hatalmas terület, ami minden érintettnek (bolgárnak, franknak, bajornak, morvának, keleti szlávnak) kell, de egyiknek sem kell igazán. Vagy pedig egyik sem képes tartósan legyűrni a többieket.

Az új földön (László Gyula rajza)

Bizonyítja ezt az érezhető, de nem meghatározó mértékben fennmaradt, részben (és többnyire színleg) kereszténnyé vált avar (Benkő szerint: várkony) töredékek megléte is (a trilógiának több avar szereplője is van). Az avar birodalmat bő évszázada elsöpörték a frankok, mégis számottevő avar népességgel találkozhattak őseink. Olyan emberekkel, akik, bár elszórtan, kis közösségekben éltek itt, megőrizhették önazonosságukat, mert egyetlen környékbeli szervezett erő sem fektetett energiát abba, hogy magához „domesztikálja” maradékaikat. Saját erejükből ugyanis nem lettek volna képesek fennmaradni, ha bármely környékbeli hatalom komolyan szemet vetett volna szállásaikra.

Míg tehát a Kárpát-medence mint geopolitikai érdekövezet rendkívül összetett problémákat vetett fel, a ténylegesen itt lakó populáció szempontjából szinte vákuumnak számított.

Ilyenformán az irány tudatos volt, mint ahogy tudatosságra vallott az is, hogy a csata erőltetése helyett Árpád nem csak kitért a támadók elől, hanem átvezette népét a Kárpátok hágóin, holott nem feltétlenül volt erre szükség, talán megállhattak volna előbb is. A regényben a besenyő portyák egészen a hegyekig zaklatják a lemaradókat, a valóságban nem biztos, hogy így történt, bár ez is elképzelhető. Viszont ha az egész besenyő sereg támadta volna a menetben lévő nemzetségeket, akkor – a maradék haderő megosztása miatt, hiszen a mi menetoszlopainknál szintén szükség volt elővédre – valóban katasztrofális vereséget szenvedtünk volna, és talán ma nyomunk sem lenne a világban.

Láttuk, hogy a tudatosság tetten érhető, már csak azt kell megvizsgálnunk, hogy vajon arra is vonatkozott-e, amire leginkább vonatkoztatni szoktuk.

Benkő a trilógiát a honfoglalás eseményeivel zárja. Ezt a részt tartom az egész történet egyik legerőteljesebb, leginkább szívszorító elemének. Ugyanis az író a kisember szemszögéből láttatja a történések sorát. Mit érezhetett az egyszerű közember, miután folyamatos fenyegetettségben, bizonyára érzékeny veszteségeket elszenvedve vészelte át a magas hegyeken átvezető – tehát a pusztai ember számára szokatlan és félelmetes – fáradságos utat, ami addigi élete valószínűleg legnehezebb vonulása lehetett?

Álljon itt erre egy részlet az A megszerzett föld című regényből:

– Te tudod, hogy ez mit jelent, öcskös? A togrul repülése? Mert én tudom.
– Hogyne tudná – morogta barátságtalanul a katona, és Bekére sandított. – Mindenki tudja. Beteljesült az égi akarat, hogy ne legyen oka itt a földön az embereknek egymás torkának esni. Mert bekövetkezett volna, tudod? A szent fejedelem még a télen is azt mondta, visszamegyünk és rázúdulunk a “sasokra” (bese: sas, a besenyők egyik neve – ursus). Visszavesszük a földünket. De már akkor látta szerintem, hogy ez lehetetlen. A nagyfejedelem mindenkinél jobban tudta, hogy oda nincs visszaút.

Jövőre visszamegyünk! Az író a nagyfejedelem szavaival fejezi ki a közhangulatot. Ez lehetett az első gondolat, erről folyhatott a szó a tüzek mellett az idegen éjszakában – legalábbis eleinte biztosan. Tegyük fel a kérdést magunknak: mi vajon másként éreznénk? Bizonyára ugyanígy! A pusztai ember minden vonulás végén és annak eredményeként „hont foglalt”, és az új helyen vágyakozva gondolt vissza az addig ismert földre. Az pedig szinte bizonyos, hogy Árpád és vezérkara ha tartott is „szert” a törzsfőkkel a honfoglalás tervéről, “népgyűlést” bizonyára nem tartott. Nincs okunk kizárni, hogy bizonyos számú beavatott tudhatott a tervről (amennyiben létezett), ám a nyilvános vitának meglettek volna a veszélyei, vérszerződés ide vagy oda. Még a faképnél hagyott kazár birodalom is túl közel volt ahhoz, hogy a széthúzás bármilyen fokával érdemes lett volna gyengíteni a szövetséget.

Inkább az a valószínű, hogy a besenyő támadást ürügynek használva, hirtelen született a végső döntés. Más verzió szerint eleve is a bolgár háborúhoz időzíthette Árpád a vonulás tervét, és talán a délen hadakozóknak eredetileg is a Kárpát-medencében kellett csatlakozniuk a bevonuló népességhez. Ez sem zárná ki azonban, hogy az egyszerű ember mit sem tudott az egészről. Ment, mert erre kapott parancsot, és egyébként is élni szeretett volna, nem pedig valamely besenyő vitéz kalimját gazdagítani javaival.

Benkő valószínűségen alapuló gondolatmenetét követve tehát azt kell mondanunk, hogy a vezetők nem egy előkészítetlen kalandba vitték bele a törzsszövetséget, ugyanakkor biztosnak látszik, hogy a közemberek számára mindössze a hegyek miatti nehézségi fokában különbözött ez a vonulás az idősebbek emlékezetében élő előzőektől. Sőt, az is valószínű, hogy eleinte sokkal inkább a régi területek átadása felett érzett düh és csalódottság volt a meghatározó érzés, mintsem a hódítók büszkesége.

Regős

„És mi most itt vagyunk…”

Megérkezve, először a hágók őrzéséről kellett gondoskodni, majd lehetőleg minél nagyobb területet beszáguldani portyákkal, hogy lássák, meddig tart az új otthon. A beérkező hírek alapján történhetett a terület felosztása, és a törzsek elvonultak új szállásaikra. Ott pedig körülnéztek az emberek, és azt látták, hogy igencsak szűken vannak.

Az első szállásterületek a nagy síkságokon húzódtak, ami ismerős táj volt. Az Alföld, meg a két nagy folyó vidéke vizekben bővelkedett, sőt, inkább sok is volt vízből meg ingoványból, ezek is csökkentették a szabad teret. Márpedig a pusztai ember alapélménye a határtalan végtelenség. Az addigi szállások, ezer évre visszamenőleg, óriási területeken helyezkedhettek el. A trilógiában két szállás között általában félnapi „járiföldet” említ Benkő. Félnapit – lovon. Ilyen távolságok bízvást elegendőek a szálláshoz tartozó állatállomány legelőváltásához, mégis megmarad az összeköttetés a szállások között, hiszen váltott lovakkal egyetlen nap alatt megjárható az út oda-vissza. Az új helyen azonban nem voltak ekkora távolságok, ez nagyon rövid idő alatt kiderült.

Az elsőként megszállt „uruszág” a Dunáig terjedt, azon túl már ott volt az ősi Pannónia, a keleti frank határvidék. Szinte éppen csak elhelyezkedtek a törzsek, és máris megindult az első hadjárat (Berengár király ellen Itáliába), amivel kezdetét vette a „kalandozások kora”.

A kérdés ez esetben is az eddigiekhez hasonló. Minek tekinthető inkább a következő fél évszázad: az ötletszerű kalandozgatás, vagy a tudatos (erő-) politizálás korának.

A káoszt teremtő ötletszerűség eleve kizárható. Benkő is kizárja, de – őszintén szólva – tőle függetlenül is. Megint egy mesterségesen provokált vita közepén vagyunk. Nyilvánvaló, hogy a „kalandozás” kifejezés sosem jelentett céltalan fosztogatást, összevissza bóklászást a már letelepedett népektől lakott európai vidékeken. Gondoljunk a korábbiakra: a pusztai portyákban is kellett lennie tervszerűségnek, egyébként bármikor teljes erejével rázúdulhatott volna a gyepűvidék szállásaira a nekikeseredett ellenség. Nem beszélve arról, hogy a magyarság egészen újfajta politikai közegbe került az új szállásokon. A pusztán mindig tudni lehetett, ki barát, ki ellenség (a besenyő vagy százötven évig ellenség volt), bár ott is előfordulhatott, hogy szövetségek szakadtak szét és újak köttettek. Bizáncnak a bolgárokkal szembeni hirtelen pálfordulása (az al-dunai hadjárat alatt) arra hívta fel a figyelmet, hogy mindig mindenre fel kell készülni. Ez – minden kellemetlensége ellenére – nagyon jó iskola volt, olyan tapasztalat, amelyet később Európa szélén is használni kellett, ahol a pusztainál sokkal gyorsabban változott a politikai széljárás, ahogy a környező népek vezetői éppen helyüket keresték a hatalmi viszonyok között.

A kalandozó hadjáratok

Tudatos volt hát a portyák megszervezése és indítása, ügyelve arra, hogy a különböző törzsek megfelelő arányban vehessék ki részüket a feladatokból és – persze – a zsákmányból és adókból, mert a kalim változatlanul fő szempont volt. Rendszeresen jöttek a különböző segélykérések is, amelyek előre kialkudott összeg fejében hívták a magyar hadakat harcba. Ez az az időszak, amikor Európa a magyarok nyilaitól retteg.

Jó három évszázaddal később nagyon hasonló stratégiával ereszt gyökeret a Krímben az Aranyhorda is. Az ottani tatár állam gyakorlatilag az orosz fejedelemségek egymás elleni küzdelmeiben való részvételből és a fejedelmek befizetett adójából él századokon át. Ilyenformán erősödik anyagilag a magyar törzsszövetség is, ez a korszak kezdi meg a későbbi államalapítás anyagi alapjainak a gyűjtését a beszedett adókból és a zsákmánynak a vezérekre és a fejedelemre eső részéből. Bár az kérdéses, hogy ez a felkészülés eleve tudatos volt-e. Az viszont tény, hogy a nagyfejedelmi hatalom szinte első pillanattól befolyásolta az európai erőviszonyokat és politikát, éppen az úgynevezett kalandozó hadjáratokra alapozva. Hiszen a részint megszolgált, részint pedig – ne szépítsük – rablott kincsek beáramlásán túl, a hadak mindig szolgáltak valami értékes információval is.

Azt természetesen nem tudhatjuk, mikortól vált világossá az éppen hatalmon lévő fejedelem és környezete számára, hogy innen már nincs hová menni, de eleinte nem szándékoztak az elsőnek belakott területeken megállni. A következő állomás a Duna széles medrén túli vidék volt. A bajorok és a frankok ezt a területet változatlanul Pannóniának nevezték, de számukra még Ostmark volt ez is, birodalmuk keleti végvidéke.

Hódítás vagy honvédelem?

A kalandozások kora mindenképpen ellentmondásos korszak, ám igazságtalan lenne kizárólag mai szemlélettel közelíteni azokhoz az évtizedekhez. Benkő is megküzd ezzel az ellentéttel: a Viharlovasok főszereplője, Táltosfia által is átélt itáliai hadjárat (899-900) során az előrenyomuló (jórészt kabarokból álló) magyar had tevékenységében keveredik a pusztító kegyetlenség az emberséggel és a racionalitással. Az író nem mulasztja el jelezni, hogy minden akkori had a felvonulási területről gyűjti be az ennivalót és az abrakot (egyébként egészen a XIX szádaig így van ez, csak ezt követően szerveznek a seregek számára utánpótlási vonalakat), ugyanakkor Táltosfiáék már odafelé is rabolnak, és ez lassítja a menetet a megpakolt szekerek miatt. Majd pedig, amikor megbízójuk, Arnulf császár (keleti frank király) halála okafogyottá teszi az eredeti megbízást, jó fél évig még maradnak, hogy egy kicsit jobban „szétnézzenek” a lombardoknál.

„A magyar kikényszeríti a békét”, hangzik el a Viharlovasokban, és ezzel a gondolattal lehet legjobban jellemezni ezt a korszakot. Színtiszta erőpolitika ez, ami egyaránt jelent megnyert csatákat, fenyegetéssel kikényszerített békeszerződéseket, vagy egyszerűen csak nyílt erőfitogtatást, amelynek során a sarcolás után üresen maradt, üszkös falvak és a kirabolt kolostorok is a helyi hatalmasságokat gyöngítik, miközben egyre terjed a pogányoktól való félelem.

Az európai uralkodók fel voltak készülve egymásra, de nem voltak felkészülve ránk. Így voltak már korábban a hunokkal is, és így leszünk majd mi magunk is tatárral, törökkel, amikor már mi is európaiak leszünk. Azt azonban lehetett sejteni már akkor is, hogy ez a sűrűn lakott vidék nem fogja ilyen olcsón adni magát.

Ha jogosnak tartjuk a mi erőnk érvényesítését, meg kell említeni, hogy az akkori Európa is igyekezett kitenni magáért. 907-ben Gyermek Lajos keleti frank király zászlai alatt százezres sereg (nincs pontos adat) közeledett a nyugati gyepűk felé.

A pozsonyi csata

Mintha most zuhant volna ránk az, ami már századok óta ott lebegett a pusztai portyázók feje felett: magunkra húztuk az ellenséget. Lehet, sőt valószínű, hogy előbb-utóbb jöttek volna maguktól is, ahogy jöttek már avarra, morvára, de így ürügyük is volt rá, és a „pogányellenes” közhangulatban időlegesen sikerült a feudális anarchia Európájában rég nem látott összefogást teremteniük.

A legalább háromnapos ütközetről nem maradt fenn pontos leírás, amit tudunk, azt a korabeli nyugati nekrologiumokból tudjuk, illetve egy több mint fél évezreddel későbbi feljegyzésből. Ismeretes, hogy a nyugati sereg a Duna két partján vonult (látótávolságon kívül), míg a folyón hadi és szállítóbárkák úsztak, katonákkal és ostromgépekkel megrakodva. A magyar had nem lehetett több három töménynél, a csatlakozott népelemek esetleg további fél töményt állítottak ki.

Ha a felvonuló nyugatiak egyesülve maguk választhatták volna meg az ütközet színhelyét és taktikáját (mintha magukhoz hasonló ellenféllel harcoltak volna), akkor a magyarság valószínűleg az avarok sorsára jut, de nem így történt. A kisebb részekre osztott magyar had jól képzett egységei részenként morzsolták fel az ellenséget, és szinte teljesen megsemmisítették a támadókat vezérestől, bárkástól, mindenestől. Egyházi méltóságok egész sora és tizenkilenc gróf maradt holtan a csatamezőn. A hadra fogható Európát szinte lefejezte ez a vereség.

Íjas mester

Arra, hogy őseink ilyen túlerő ellen ekkora győzelmet arathattak, nem elég magyarázat a kitűnően képzett lovasíjász sereg megléte. Ezen felül rendkívül következetes és kiterjedt felderítő tevékenységet kellett folytatniuk, és jelentős háttérrel kellett rendelkezniük a harchoz. Bizonyára erre az ütközetre „termelt” minden kovács, íjas mester és nyílvesszőkészítő, továbbá tömérdek lóra volt szükség, hogy a had állandóan mozgásban maradhasson. Felvonultatták hát a korabeli pusztai hadművészet minden elemét. És még mindezek mellé is kellett az a hallatlan szerencse, hogy a Nyugat számára újdonság legyen a magyar stratégia és taktika.

Honvédő háború volt-e a pozsonyi csata? Feltétlenül! Mégpedig mindkét részről! A nyugatiak is saját földjük védelmében szálltak síkra, míg a magyarok az alig néhány esztendeje megszerzett, új hazát védték. Számunkra a magyar törzsszövetség fennmaradása volt a tét, és a törzsszövetség fennmaradt, sőt, tovább tört előre a keleti frank területeken egészen az Enns folyóig.

Epilógus

Az előbbiekben felváltva használtam a törzsszövetség, magyarok, magyarság kifejezéseket. Szinte észrevétlenül állt rá az agyam, akárcsak a Benkő regények olvasása közben. Legtöbbünk számára „magyarság”-nak tetszik az a népesség, amelyik a IX. század végén elözönli a Kárpát-medencét, majd észak-déli terjeszkedés után hatalmas területet hasít ki magának a keleti frankok államából is. Pedig ők ŐS-magyarok, a későbbi magyarság ősei, az a kevert etnikumú és nyelvű népesség, amelyiket elődeinkként tisztelünk.

Tudhatták-e ők, mit visznek véghez, és milyen folytatása lesz tetteiknek? Valószínűleg nem! Nem voltak még nemzetek Európában, sőt, egynyelvű népek is alig. A nyugati királyságok is változtak, alakultak, akkoriban Európa sem igen volt több későbbi utódjának bizonytalan kézzel felskiccelt vázlatánál.

Ám nincs kizárva, hogy ez az ütközet, ez a hosszú ideje nem látott méretű csata ültette el a gondolatot. Vagy ennek az emléke, s a későbbi sikerek együttesen. Tán még kudarcok is kellettek ahhoz, hogy a fokozatosan egynyelvűvé váló elődök rájöjjenek, merre kell tovább haladniuk. Az első nagy lendület és az első korszakot lezáró pozsonyi csata azonban létrehozta az alapokat, és tágas teret biztosított a továbbiakhoz.

A határ kitolódott az Enns folyóig.

Ami az után következett, az már „Ober Enns” volt. Óperencia…

— Ψ —

Reklámok

Single Post Navigation

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: