Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Conn Iggulden: A hódító 1.

… avagy a történelmi regény hitelességének kérdéséhez

Elöljáróban

A Vikingek tévésorozat kedvelt figurája Athelstan, a szerzetes. Nevezett viking karrierje azzal kezdődik, hogy a sorozat főszereplője, az egyébként valós történelmi alak Ragnar Lothbrok csapata mintegy testgyakorlásként lemészárolja az ő összes kollégáját a lindisfarnei kolostorban A.D. 793. június 8-án, s ezzel az eseménnyel kezdetét veszi a viking kornak nevezett időszak. A messziről érkezett hajósok magukkal hurcolják a jól sikerült korszakkezdés egyetlen túlélőjét – Athelstant – tengerentúli hazájukba, ahol a volt szerzetes hamarosan rájön, hogy nem rossz gyerekek ezek, már eltekintve attól, hogy megélhetésileg, de olykor csak úgy széles jókedvükben is mészárolgatnak, és amúgy személyes vitáikat is ilyeténképpen intézik el. Ennyi még nyilván belefér, így hamarosan maga is lelkes portyázóvá válik, mert kaland az élet, még ha a korabeli Britannia, Nyugat-Európa, az orosz földek és a távoli, akkor még névtelen Amerika többé-kevésbé ártatlan lakossága legszívesebben tartózkodna az ilyesfajta kalandoktól.

A világirodalom egyik kedvenc regényalakja Robin Hood, a sherwoodi erdő jó kedélyű haramiája, aki de jure rablógyilkos (plusz lótolvaj, felbujtó, orgazda, stb.). Kalandjainak széles olvasótáborát ez zavarja a legkevésbé, hiszen a rablott holmit a szegényeknek adja, miközben persze ő és emberei (úgy is, mint bűntársak) sem halnak éhen. Az igazság dalát pendülő íjakra hangszerelve hallgathatjuk, és szeretjük ezt a zenét.

Athelstan-horz

Történelmi emlékezetünkön változó intenzitással bár, de kitartóan végigvonul a hun Attila tisztelete. Csak keveseket érdekel, hogy nevének eposzi jelzője, az „isten ostora” arra a vértengerre utal, amelyben átgázolt az V. századi Európa civil lakosságán (is), egészen addig, míg az éppen összeomlani készülő, szinte már múlt időbe tett Nyugat-Római Birodalom nagy keservesen összekalapált, nagyjából utolsó hadserege egy Catalaunum nevű domb mellett döntetlenre mérkőzött vele. Az eredményt mindkét fél győzelemként könyvelte el, viszont a csatateret kölcsönösen elhagyták, ami felhívja a figyelmet arra, hogy a politikai kommunikáció már akkoriban is igen színes volt. Mintegy másfél évvel később viszont már nem létezett hun birodalom, igaz, hogy hamarosan „Nyugat-Római” sem.

Vagy itt van Alexandrosz, alias Nagy Sándor! Neki ugyan Arisztotelész volt az egyik tanítója, de a neves filozófusnak, legalábbis John Keegan szerint az égvilágon semmi hatása nem volt rá, bár az ajánlott irodalomban szereplő Iliászt nagyon szerette a nebuló, ami érthető is, hiszen az egy háborús történet. Mindenesetre, úgy a húszas éveiben járván egyszer csak bevillant a tanítványnak, hogy mi lenne, ha ő lenne a világ ura. És lőn. Gyorsan a görög városállamok értésére adta, hogy nem ugrálunk, mert a makedón előbb üt, aztán meg már minek gyűlésezne, majd pedig fölvonult az akkor már egy ideje csendben lévő Perzsa Birodalom ellen, és Isszosznál majd Gaugamélánál egyértelműsítette, hogy ki az úr. Ezek után egy kis Egyiptom és India következett korai halála előtt, amely esemény egyben le is vett a válláról minden további felelősséget. Ezzel elindult a hellenisztikus kor, ami egyéb értékei mellett arra is ékes bizonyíték, hogy még abba is bele lehet verni a tananyagot, aki egyébként a kisebb lépésekben történő haladással is megelégedett volna.

Eleinket már nem is említem, hiszen csak röpke hatvan esztendeig tartották rettegésben a környezetüket a kilencedik század végétől a tizedik közepéig. Valószínűleg őket lepte meg a legjobban annak idején, hogy a pusztában szokványosnak számító fegyverzetet és harcmodort újra és újra nagykanállal falja be az ellenség, egészen addig, amíg a frányák rá nem jöttek az ellenszerre, amikortól is már mi kíséreltük meg elsajátítani a tőlük elleshető alapokat. E nélkül nemigen maradhattunk volna fenn kies Kárpát-medencénkben, szívünk mélyén mégsem erre a sikeres tanulási folyamatra vagyunk büszkébbek, hanem arra az első hatvan évre, amikor még szinte akadálytalanul röpködhetett a „huj-huj”, továbbá a nyílvessző.

És sorolhatnánk… A történelmi alakoktól, hódító népektől hamar eljutnánk a regények és filmek kemény tekintetű, többnyire érző szívű, de legalább megértésre számot tartó (Hannibal Lecter!), számtalan variációban megjelenő rossz fiújának és rosszlányának figurájáig, akinek tetteit valószínűleg személyesen nem vállalnánk, de hát többségünkben futballisták sem vagyunk, alkalomadtán mégis szívesen nézünk meccset.

Hiába is tagadnánk: szeretjük az erőt, az öntörvényűséget, a szabályokhoz való „kritikus hozzáállást” (lásd: Dumbledore, HP1.), még a kifejezetten sportszerűtlen előnyt is képesek vagyunk helyénvalónak tartani, és mindenekelőtt elismerjük a „nagyságot”, jelentsen bármit is az.

Hát akkor miért pont a mongolokkal bánnánk mostohán?

Ilyesmik jutottak eszembe, amikor az ír-angol családban született Conn Iggulden A hóditó (The Conqueror) című sorozatát olvasva azon kaptam magam, hogy ezerrel szorítok a világ egyik minősítetten dobogós tömeggyilkosáért, hogy túlélje a soron következő halálos veszélyt, és ez által módja legyen kiirtani a fél emberiséget. Könyv még ilyet nem tett velem.

Mongol-film

Az öt kötetes regényfolyam egy korábban ismeretlen, széttagoltan élő belső-ázsiai nép felemelkedését mutatja be e nép szemszögéből. Egészen addig a pontig kíséri az egyesített mongol törzsek erejéből építkező, új világhatalom alakulását, amíg tart ez a bizonyos emelkedés, bár a történet végére már megmutatkoznak az elkerülhetetlen bomlás jelei is. Engem egyaránt lenyűgözött a cselekményvezetés, a szerkesztés, a stílus, a jellemek megformálása és az író könnyedsége, amivel elénk tárja ezt a súlyos, a korabeli világot átrendező és a magyar történelmet közvetlenül is érintő eseménysort. Ugyanakkor számos kérdést felvet ez a hosszú történet a történelmi regény mint műfaj és általában véve a hitelesség tekintetében. Ezekkel is szeretnék foglalkozni az alábbiakban.

A lehetetlen küldetés

A történelmi regény eredendően nonszensz. Nem történelem, hanem irodalom – képzeletbeli időutazás. Egyesek szerint maga a történelemtudomány is az, ami nyilván botorság. Persze óriási a kísértés, hogy a múltat vizsgálva a lehetségest, pláne az elképzelhetőt valóságosnak állítsuk be, de így azonnal letérnénk a tudomány útvonaláról. Ha ez megtörténik, onnan már nincs megállás, szinte bármi meg(és ki- és bele-)magyarázhatóvá válik.

A történelemtudomány ugyan különbözik a matematikától vagy a fizikától, ennek ellenére hasonlóképpen a tények tudománya, pusztán más módon jut el a tényekhez, mint a természettudományok. Akár a bűnügyi nyomozók vagy az ügyészek munkájához is hasonlíthatnánk a történészek kutató-elemző tevékenységét, hiszen ugyanúgy bizonyítékokat keresnek. Amíg nincs perdöntő bizonyíték, nem születhet ítélet, azaz nincs tudományos eredmény. A közvetlen és közvetett bizonyítékokat a tudomány sajátos szabályai alapján elrendezve áll össze a kép egy-egy adott korról, eseményről, történelmi személyiségről. A tudomány nem állít(-hat) többet annál, mint amennyire bizonyítéka van. Tudós ember sosem értékelheti a tényeket szubjektíven. Aki így tesz, az már nem a tudomány érdekében cselekszik, valami más motiválja.

A politika időről időre szeret belepiszkálni a tudományba (a történettudományba különösen szívesen), amivel jobb esetben csak nevetségessé teszi magát, de olykor így segíti véres szörnyűségek irányába terelődni az eseményeket, és az ártatlan áldozatok tömegeit az utólagos számonkérés sem támasztja fel. Szerencsére azonban a tudomány eddig a világtörténelem minden politikai és ideológiai irányzatát, próbálkozását és rezsimjét túlélte, a valódi tudomány pedig mindig a kérdezés művészete marad, és csínján bánik a válaszokkal.

Ezzel szemben a történelmi regény maga a válasz – ezért nonszensz.

Nincs ezzel semmi baj, ha a maga helyén kezeljük. Ökölszabályként fogadhatjuk el: nem történelmi regényből kell történelmet tanulni. De jelenvalóként átélni régebbi korokat, belelátni az akkor élt emberek fejébe-lelkébe, a történelmi regény az egyetlen lehetőségünk.

Az esszé

ZweigA hitelesség kérdését vizsgálva meg kell említeni a történelmi esszét, amely históriai tárgya ellenére ugyancsak irodalmi műfaj, ilyenformán nem mentes a fikciótól. Az esszéista nem regényt ír, de nem is „tudományt”. A műfaji keretek megengedik, hogy néhány lépéssel tovább menjen, mint ameddig a tudomány határai eljutni engedik a tudóst: ő szabadabban keresheti a miérteket. Mindenképpen a tudományos eredmények kályhájától kell indulnia, és sosem állíthat mást, mint amit a tudomány már bizonyítottnak vesz, de mivel műve a „széles tömegekhez” szól, jóval lazábbra veheti a stílust, és feltehet olyan kérdéseket is, amelyeket a szigorúan vett tudomány nem tűrne meg. Röviden: játszhat a lehetségessel, de közben a valóságostól látótávolságra kell maradnia, és a kérdései nyomán esetleg tévelygővé vált olvasót is rendre vissza kell terelnie a helyes útra. Aki olvasott már Stefan Zweig esszét, vagy egy-egy jobban sikerült munkát a Kossuth Könyvkiadó Szivárvány sorozatából, képet alkothat erről a megközelítésről.

A kísértés persze óriási! Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy megy, mint egy kacsa, és úgy is viselkedik, mint egy kacsa, az esszéista tényleg nagy bajban van. Mégsem írhatja le, hogy „akkor ez egy kacsa” – amíg nincs rá egyértelmű bizonyíték, amit a történettudomány is elfogad. Ez ugyanis a „lehetséges csapdája”, amibe kizárólag regényíróknak szabad beleesni.

Regényes valóság

Minden regény fikció, alapvetően erre találták ki a műfajt. Tökéletesen hiteltelen lehet egy manapság játszódó történet is, hiába utaznak a szereplők a hatos villamoson, vagy bámulják kéz a kézben a tiszavirág rajzást a szegedi folyóparton. Elvileg a történelmi regény csak nehézkesebb lehet a ma játszódónál, mert a mai világot (azt hisszük, hogy) ismerjük. Tudjuk, milyen egy evőkanál, hogy néz ki egy camping, milyen érzés autóval utazni, a régmúltban játszódó történetek esetében azonban semmi sem evidens, mindent meg kell magyarázni, leírásra szorul a legapróbb tárgy is, használatának módjával együtt. Aki vágott már sarokba agyoncizellált, részletekbe fulladó, „lassan áradó” történelmi dögunalmat, esetleg itt felkapja a fejét…

Lényegtelen, milyen korban játszódik egy regény, elsősorban REGÉNY-nek kell lennie, bármilyen más szempont legfeljebb másodlagos lehet. A regényben a cselekmény, a kaland fogja meg az olvasót. Mindegy, hogy ez a kaland kívül (lektűr, krimi, akcióregény, stb.) vagy belül (lélektani, filozófiai regény, stb.), esetleg magában az olvasóban zajlik, ha nincs benne „kakaó”, megette a lúdvérc az egészet. Kell tehát egy tágabban értelmezett „történet”, amin az író végigvezeti olvasóit, és mindent ennek rendel alá.

Vajon a hitelességet is?

Hitelesség? Regényben?

Emlékezzünk a tételmondatunkra: A történelmi regény eredendően nonszensz.

Bernard Cornwell, akit többek között a Sharpe regények írójaként ismerhetünk, felolvasások, író-olvasó találkozók alkalmával gyakran hallja különböző emberektől, hogy már nekifogtak a kutatásnak egy-egy megírandó történelmi regény kapcsán. Cornwell saját bevallása szerint ilyenkor arra gondol: „sosem fogja megírni…” Azt jelentené ez, hogy nem kell utánanézni, urambocsá’ elmélyedni az adott történelmi korra vonatkozó részletekben annak, aki a múltba akar utazni olvasóival együtt? Természetesen nem. Viszont, ha nincs meg a „történet”, a részletek megismeréséből nem születik regény. Az olvasót a végeredmény érdekli: vigye el oda a könyv, ahová menni akar, vagy akár még sosem jutott eszébe, hogy oda kéne mennie, de miért is ne. És itt a probléma: mint az egyszeri földrajztanár, az író se járt ott soha (illetve nem élt abban a korban), ahová vinni szándékozik az olvasót, márpedig mégiscsak ő lesz az idegenvezető. Ezért kell felkészülnie és megalkotnia magában azt a képet, amit közvetíteni akar. De bármilyen mélységeket járt meg valaki a felkészülés során, a műve nem lehet „tudományosan” hiteles, mert akkor semmit sem bízhatna a saját fantáziájára, és a végtermék nem felelne meg a regény műfaji követelményeinek.

Ha így van, miért érezzük az egyik művet hitelesebbnek a másiknál? Mert léteznek tehetségek, akik képesek a művészet erejével megteremteni a hitelesség magas fokú illúzióját.

A legtöbb, amit a történelmi regény  írója megtehet, hogy létrehozza az illúziót.

Hitelesség és írói szabadság

Igazság szerint a történelmi regény igencsak elkanászodott az idők folyamán. A műfaj irodalomelméleti alapvetése, ami a nonszensz mégivanhoe úgy-ahogy tisztességesnek tekinthető megközelítését jelentette, Walter Scott Ivanhoe-ja és James Fenimore Cooper Bőrharisnya sorozata alapján született. Ennek az volt a lényege, hogy a múltban játszódó történet főhőse kitalált személy, akinek személyes sorsa összefonódik az adott kor fontos eseményeivel, és akár találkozhat is a kor meghatározó, híres történelmi személyiségeivel. A kezdeteknél, és még sokáig eleve szentségtörésnek számított volna magát az egy-egy korra jellemző neves történelmi személyt megformázni, hiszen ki vette volna a bátorságot, hogy olyan valakit, akiről nem tudunk mindent, élő, hús-vér emberként mutasson be. Hátha nem is olyan volt, ugye…

Ha ez így maradt volna, nem lennének életrajzi regények. Elég nagy bátorságra vall, hogy vannak, már ha a hitelességet a közkeletű, földhözragadt értelmében várjuk el tőlük. Ha viszont megbékülünk az „illúzió elmélettel”, akkor nincs probléma.

Ahhoz, hogy az illúzió közelíthessen a tökéleteshez (és fenntartások nélkül imádhassuk az adott könyvet), el kell fogadnunk, hogy létezik írói szabadság. Sőt! Mindenekelőtt az létezik, hiszen irodalomról, azaz egy művészeti ágról beszélünk.

Tehát akkor: „Költő, hazudj, csak rajt ne fogjanak”…? Még ez sem biztos! Olykor még az is belefér, ha fülön csípnek egy írót. James Clavell talán legsikeresebb műve, A Sógun például számos véletlen vagy szándékos tévedést, ferdítést tartalmaz. Ezeket a második kötet végi utószó részletesen leírja több kiadásban is, itt csak egyet említek: a regényben szóba kerül a grog (forró vízzel kevert rum), a hajósok kedvelt itala, amit csak a regény ideje után száznegyven évvel kezdenek fogyasztani az angol matrózok. Clavell ennél komolyabb „hibát” is elkövet, amikor például egy tengeri ütközet időpontját hozza előbbre.

katana  (2)Clavell A Sógunban Toranaga megformálásához valós személyek, két sógunvárományos esküdt ellenség, Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu személyiségét és cselekedeteit használta fel.

Ha meggondoljuk, hogy Steven Saylor, a Gordianus regények írója nyilvánosan elnézést kért azért, mert egyik szereplője egy hölgy szépségének taglalása közben megemlíti, hogy az illetőnek „cseresznyepiros” ajka van, amikor pedig a történet idején még nem ismerték a cseresznyét a Római Birodalomban, akkor egy ütközetet áthelyezni meglehetősen durva önkényesség – mégsem érdekel senkit, akinek nincs személyes problémája a kákával meg a csomóval. Ugyanis az illúzió így is tökéletes! Azt a csodát, ahogy A Sógun főszereplőjét, Blackthornet megérinti a japán lélek a Marikoval végigélt teaszertartás során, talán egyedül Baricco közelíti meg a Selyemben, s az olvasmányélmény ilyen csodáktól válik felejthetetlenné.

Csaknem mindegy, mivel teremti meg az illúziót az író, ha az valóban létrejön. Van, aki a külső környezet leírásának részletezésében hisz, van, aki a korabeli, ismert eseményeket citálja, akad, aki hajdani ünnepi szokásokat vagy vallási szertartásokat elevenít meg, és persze léteznek ezek keverékei is a regényekben. Természetesen, minél több a részlet, annál több a hibalehetőség, ugyanakkor nehéz elkerülni az öncélúság kelepcéjét is (Kodolányit sokan bírálták a Julianus barát erőltetetten régies nyelvezetéért, Móricz Zsigmondot a Rózsa Sándorban pontatlanul alkalmazott “szögedies” ö-zésért), első látásra mégis a részletek hangsúlyos voltát érezzük az illúzió megteremtése legfontosabb eszközének.

Létezik azonban egy szint, ami e fölé helyezhető: igazi értéknek azt tarthatjuk, ha a szereplők tudnak úgy gondolkodni és viselkedni, ahogy valószínűleg az akkoriak tehették a szereplőkéhez hasonló helyzetekben. Ebből a szempontból akár egy fantasy regényben is létrejöhet az illúzió, a kitalált történelemben (és környezetben) is megvalósulhat a hitelességnek ez a foka. Ha meggondoljuk, hány és hány történelminek mondott regényben (és az elvileg más műfajt jelentő fantasyben) mozognak anakronisztikus figurák az egyébként igen részletesen bemutatott környezetben, akkor ez nem kis dolog.

jrrtolkienÉs még valami… Előfordul, hogy nem az hozza létre a hitelesség illúzióját, amit leír az író, hanem, amit elhallgat. Amikor A gyűrűk urát olvassuk, mindig ott érezzük azt a hatalmas világot, ami a regényben megjelenő, szeletnyi Középfölde mögött rejtezik. Akkor is érezni fogjuk mélységeit, ha sosem ismerjük meg a Szilmarilokat és a sok ezer oldalnyi háttérirodalmat. Ez A gyűrűk ura egyik titka, s egyben Tolkien írói nagyságának emlékműve. De hát, mondhatná bárki, Tolkien valóban benne élt az általa megalkotott világban. Ez így van, mondhatnánk erre mi, ezért nem lehet őt utolérni a fantasy műfajában. Szerencsére azonban történelmi regényeknél is elérhető hasonló hatás, ha az író igényes és egyrészt a kellő mélységekig (és tovább) elvégzi a szükséges kutatómunkát, másrészt hagyja magát felolvadni abban, amit a kutatás során talál. Mert a tudásból fakadó valóságérzet önmagában nem elég egy regény sikeréhez! Bizonyára fontos a környezet aprólékos leírása is (ha éppenséggel nem ezt a kézzelfoghatóbb közeget szánja menekülési útvonalnak az író, illetve nem egyszerűen az oldalszám növelése a cél), de ha egy mozdulat, emlékkép, vagy egy elsőre furcsának ható gondolat mögött világok nyílnak, az a valódi hitelesség illúziója. Ehhez pedig kevés a tárgyi tudás, tehetségre, megjelenítő erőre van szükség.

Ennyi bevezető után most már az a kérdés, megbirkózott-e Conn Iggulden a feladattal, érdemes-e átrágni magunkat A hódító című regényfolyama öt kötetének bő 2500 oldalán.

dzsinkisz-kan-szobra-02Dzsingisz kán emlékmű Mongóliában. Sokatmondó arányok…
A cikk nem ért véget, kattints ide a folytatáshoz >>>
Advertisements

Single Post Navigation

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: