Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Conn Iggulden: A hódító 2.

… a romboló építés üzenete

<<< A cikk első részéhez kattints ide!

A hódító1-horz

Első látásra

A Gabo Könykiadó az angliai megjelenést követően példás gyorsasággal, 2012-ben jelentette meg a művet. Iggulden amolyan házi szerzője a Gabonak, Julius Caesarról szóló sorozata is náluk jelent meg, valószínűleg a készülőfélben lévő, a rózsák háborúja idején Angliában játszódó könyvei is ettől a kiadótól várhatók.

A jelenlegi történelmi-regény kínálat borítói jellemzően a figyelemfelkeltő harsányság és a durva giccs határán mozognak, mintha a kiadók egymást licitálnák túl a dombornyomott, ezüstös-aranyos fémhatást keltő betűkkel, harsogó címlapképekkel. A hódító sorozat borítói sem mentesek a kor divatjától, bár annak némileg enyhébb verzióját képviselik.

Az ember kicsit félve veszi kezébe még az ezekhez hasonlóan valamivel visszafogottabb külsejű könyvet is. Vajon miféle badarságok palástolására kell ennyire látványos és nyilván drágán előállítható borítókat terveztetni? Ráadásul mintha mindenki sorozatot írna, nincsenek már regények, csak regényfolyamok. Nem valamifajta felesleges szócséplést rejtenek a könyvek túldíszített ünneplőruhái? Ki hajlandó elkölteni az öt kötetért közel húszezer Ft-ot egy összegben? Őszintén szólva, a bolti belelapozás kevés lett volna ahhoz, hogy megkockáztassak ekkora kiadást lényegében egyetlen regényre, kivártam, amíg a helyi könyvtárban egyszerre bent volt mind az öt, és lecsaptam rá.

Az előzmény mű

Meglehetős bátorság kellett hozzá, hogy Vaszilij Grigorjevics Jancseveckij (Jan) háromkötetes alapműve (Dzsingisz kán, Batu kán, A tatárjárás) után valaki újra ehhez aDzsingisz ábrázolás témához nyúljon. Bár a híres regények színvonala változó, a mesterműnek tekinthető első kötetet követően lépcsőzetesen csökken, évtizedekig ez a trilógia volt az egyetlen átfogó szépirodalmi mű a korszakról. Jan regényeinek ideje a „tatárjárás” középső szeletét fogja át. A történet számos egyéni sorsot tár elénk, a hódítókat és a legyőzötteket nagyjából azonos súllyal szerepelteti. Emiatt akár csapongónak is hathat a cselekményvezetés, de a megannyi epizódszerű élethelyzet, dráma, tragédia, s még az ábrázolt vérzivatar ellenére is néhol fel-feltűnő boldogság rendkívüli érzékletességgel jelenik meg az olvasó előtt, ezzel teremtve meg az utánozhatatlan hangulatot.

Érthető módon a legrészletesebben az orosz fejedelemségek szenvedéseit domborítja ki az író, ugyanakkor rendre feltűnik egy, a mongolok elől Horezm (Hvárezm) óta folyamatosan hátráló kis, pusztai nép is, amelynek nyugat felé sodródása során éppen háromszor változik a neve, az aktuális környezetnek megfelelően. Ők a kipcsakok, akiket később, már orosz vidékeken jártukban poloveceknek hívnak, mi pedig kunoknak ismerjük őket. Jan rengeteg jegyzettel látta el a három könyvet, amelyek hozzájárulnak a hitelesség érzetének megteremtéséhez, ugyanakkor ezek nélkül is megállná a helyét a mű.

Az olvasó szimpátiája mindvégig a megtámadott és legyőzött népeké, miközben újra és újra megállapítható, hogy a belső harcok, rivalizálások, politikai intrikák milyen végzetes mértékben rontották az esélyeket a korabeli világ legjobb hadseregével szemben.

Tatárjárás másképpen

Conn Iggulden más eszközökkel dolgozik. Műve eleve nagyobb részt ölel fel a világra törő mongol nép történetéből. Dzsingisz gyermekkorával kezdődik, fontos szerepet kapnak testvérei (Kaszar és Kacsun, a két „alvezér”, és a Karakorumot, a mongol birodalom későbbi fővárosát megálmodó Temüge), majd az apák idejének elmúltával továbbgördül a dzsingiszida fiak (Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej, Toluj) és unokák történetére. A harmadik nemzedék soraiban a megkerülhetetlen Batu mellett a negyedik és ötödik kötetben már fontos szereplőként jelennek meg oldalági leszármazottak, Möngke, Hülegü, Arik-Böke és Kubiláj is. Árnyaltabb képet kapunk a Jan regényeiben is feltűnő híres hadvezérekről, Dzsebéről és Szübötejről, de mellettük más neves mongol temnikek (tümenparancsnokok) és tábornokok is szerephez jutnak.

mongolok

Iggulden a mongolok szemszögéből mutatja be az eseményeket. Nem a szokásos interpretációt, a nyugodtan éldegélő és semmiről sem tehető civilizációra rontó veszedelmet látjuk, hanem egy addig elszigetelten tengődő, gyakorlatilag a semmiből érkezett nép felemelkedésének és világhatalommá válásának történetét abban a kegyetlen korban, amikor “odakint a világban” is az erő volt az egyetlen érv.

Hatalmas írói feladat úgy ábrázolni a gyarapodás nyilvánvaló dicsőségét, hogy közben megmaradjon az egyensúly, és az olvasó mindig lássa az érem másik oldalát is. Conn Iggulden kitűnően oldja meg ezt a feladatot. Bár a hódító nép a főszereplő, az író nem részvétlen, a verség, a bukás, az ártatlanok kiszolgáltatottságának tragikuma mindenhol jelen van a könyvben. Az élet nem igazságos, a történelem színpadán részrehajló módon osztják a szerepeket, s a valóság maga ítélkezik, mint később a mongolok esetében is: néhány évszázad távlatában kiderült, mihez tudtak kezdeni azzal az erővel, amely a XIII. század elején-közepén a lakott világ jelentős részének uralkodójává emelte őket.

Az erő

Amikor az egyik ostromlott arab város kormányzóját saját emberei hozzák Dzsingisz elé gúzsba kötve, a fogoly tiltakozik, mondván, ezeknek az embereknek nincs joguk és hatalmuk lefogni őt, hiszen rangban magasan fölöttük áll. Amikor a kán tolmács segítségével megérti, miről beszél a kormányzó, a következő szavakkal fordul hozzá:

Ezek itt megkötöztek, mint a vágásra szánt bárányt, úgy hoztak az ellenséged elé, te mégis azt mondod, hogy nincs hatalmuk fölötted? […] Miféle más hatalom van még?

Dzsingisz ábr 2Temüdzsin-Dzsingisz meseszerű felemelkedése történelmi tény. Egyedülálló karriertörténet ez, amelyet a személyes kvalitások és a szerencsés véletlenek megismételhetetlen összefonódásából gyúrt a valóság. A regény részletesen mutatja be a későbbi nép- és birodalomalapító hányatott, pontosabban halálos veszélyek közt telt gyermek- és ifjúkorát, majd nagyot ugrik, és már az összekovácsolt törzsszövetség vezetőjét látjuk magunk előtt. Sajnos éppen az a korszak marad ki így, amelyik Dzsingisz (a név jelentése Iggulden verziója szerint: a fűtenger ura) legnagyobb politikai teljesítményének tekinthető, a korábban egymás esküdt ellenségeiként élő mongol törzsek egyetlen zászló alá gyűjtésének-kényszerítésének folyamata.

Bár káni családból származott, tizennégy évesen szó szerint a nulláról kezdte a végtelen pusztán, anyjával és testvéreivel együtt kitaszítva a bordzsigin törzsből, amelynek elhunyt apja a kánja volt. Az első csata az életben maradásért folyt, a második a saját törzs megteremtéséért. Temüdzsin egyenként megkereste és maga mellé állította a környékben fellelhető, magányosan pásztorkodó családokat, akik védtelenül éltek a rablók járta pusztában. Törzset és tartást adott nekik, újra tartozhattak valahová, és tűzbe mentek azért, akinek ezt köszönhették.

Ugyanez ismétlődött meg a törzsek egyesítésekor, csak immár nagyban. Belső-Ázsia mongol nyelvű törzsei hatalmas területen nomadizáltak, birkát és lovat terelgettek a fűtengerben. Fő táplálékuk a vastagon faggyús birkasült volt, portyákon a lóvérrel kevert kancatej. Egy kis sebet ejtettek a ló nyakán, és felfogták a kicsorduló vért. A véres tejjel egy mongol harcos 16 napig maradt harcképes, ha közben semmi mást nem fogyasztott is. Szívós nép volt. A civilizált világtól elzártan éltek, sosem láttak birodalmakat, kőfalakat, várakat és palotákat, voltaképpen elképzelni sem tudtak ilyesmit. A törzsek állandóan nyugtalanították egymást, hogy kisebb-nagyobb szeleteket hasíthassanak ki egymás csordáiból. A feleségüket rabolták, habozás nélkül öltek a nőkért. A vérbosszú láncolata sosem ért véget. A törzsi táborhelyek ezért lényegében állandó készenlétben lévő katonai táborok voltak, a folyamatosan váltott őrség éjjel-nappal riaszthatott. Ha felhangzott a jelzőkürt hangja, néhány perc múlva már kirobogott a táborból a jelzett irányba az első lovascsapat.

Mongol

Ilyen harckészség csak akkor lehetséges, ha a harcosok kiképzése és gyakorlatoztatása állandóan folyik. Minden fiúgyermek harcos akart lenni. A szülők birkahátra kötözték kétéves gyermeküket, akik így sajátították el a lovaglás alapjait. A „leesett a lóról” a mongoloknál a „meghalt” szinonimája volt, mert élő ember nem esik le a lóról. Amint a gyermek meg tudta feszíteni a számára készített gyerekíjat, megkezdődött ilyen irányú kiképzése is, ami később a szablya és a rövid lándzsa használatával egészült ki. Folyamatosan edzették a gyerekeket a pusztai kemény telek elviselésére. Télen sem hordtak kesztyűt, mert az íjra bármikor szükség lehetett, birkafaggyúval kenték a kezüket, nyakukat, arcukat a hideg ellen. Nemigen mosakodtak, de próbaképpen akár ájulásig is képesek voltak nyakig a jeges vízben maradni már 8-10 évesen is. Ha csak tehették, vezetéklovakat is vittek magukkal útjaikra, és más számára elképzelhetetlenül nagy távolságokat tettek meg így. Zabolátlanok voltak, de megértették a fegyelem értelmét, ha csapatban kellett mozogniuk.

Ezekből az emberekből kovácsolt „nemzetet” az ifjú Temüdzsin, akit attól kezdve Dzsingisz kánnak neveztek.

mongollovasA mongol sereg harcértéke messze fölülmúlta valamennyi ellenfeléét. Szinte mindig túlerőben lévő hadseregeket győztek le keleti hódításaik során, és könnyedén őrölték fel a lovagi típusú nyugati seregeket is. Hadjárataik időzítését egyáltalán nem befolyásolta az évszakok változása, a telet éppoly alkalmasnak találták a csatákra, mint a nyarat. A közhiedelemmel ellentétben a várak sem jelentettek számukra akadályt, hiszen nemcsak eltanulták a legyőzött kínaiaktól a várostrom tudományát (közbevetőleg: többek között a nagyváradi és az esztergomi várat is szabályos ostrommal foglalták el), de alkalmazták és tökéletesítették az ostromgépeket és a szintén a korabeli kínai birodalmakból származó ágyúkat is. Ez utóbbiakat már mezei harcban is bevetették. Taktikájuk a fegyelemre és a csapattestek gyors helyváltoztatására épült. Az állandó gyakorlatozással megteremtették annak a feltételeit, hogy a csatában mindig az adott helyzethez igazíthassák a teendőket. A birodalmat behálózó futárszolgálat és a seregek előtt járó képzett kémhálózat folyamatos információelőnyhöz juttatta őket. Képesek voltak hosszú távú stratégiákat kidolgozni és kierőszakolni ezek érvényesülését. A hadjáratokban néha késpengeként hatoltak az ellenséges terület szívébe, máskor több hadsereg összehangolt mozgatását hajtották végre óriási területen, amire egyetlen európai királyság sem volt képes ekkor még. Möngke nagykán a Szung állam elleni hadjáratában már kiépített utánpótlásvonalat használt, ami az európai hadászatban csak századok múltán vált alapvetéssé.

Mindehhez még három olyan tényező kapcsolódott, ami éles határvonalat vont a mongolok és ellenfeleik közé.

Az azonos elv szerint készített pusztai visszacsapó íjak közül a mongol típusút tekinthetjük az egyik legfejlettebbnek. Ezek az íjak (rokonaik tették sokáig legyőzhetetlenné az ősmagyar seregeket is) nem csak sokkal messzebbre hordtak a bárminemű ellenfelek távolsági fegyvereinél, de szerkezetüknél fogva a többi, hasonló elven működő íjnál hosszabb ideig tették lehetővé a folyamatos használatot. A mongolok a kettős ívű íj két végéhez közel, valamivel a húr illeszkedő pontja alá egy egyszerű faalkatrészt illesztettek, az úgynevezett húrzsámolyt, ami növelte a kiröppenő vessző kezdősebességét, emellett pedig csökkentette az ív oldalirányú rezgését. Ezzel a módszerrel a könnyebben, tehát rövid idő alatt minél többször megfeszíthető íj is óriási lőtávolsággal rendelkezett, miközben az átlagnál jóval stabilabban lehetett tartani hosszabb ideig is.

Mongol íj-horz-vert

A tökéletes fegyver azonban mit sem ért volna, ha ésszerűtlenül használják a csapatok erejét. A vezetők kiválasztásának elve kizárólag két tényezőt vett figyelembe: a vezetői képességeket és a lojalitást. A képességeket tekinthetjük elsődlegesnek, miután a kiválasztott parancsnokoknak a továbbiakban semmi okuk nem lehetett arra, hogy ne legyenek hűségesek feljebbvalójukhoz vagy a nagykánhoz, hiszen a további elismerés kivívása jobban megérte, mint kivégzőosztag elé kerülni. A természetben és a természetből élő népeknél az alkalmatlan vezető ismeretlen fogalom. Ettől a gyakorlattól később sem tértek el a mongolok, és ez már önmagában is hallatlan fölényt biztosított számukra a civilizált államok gyakran korrupt módon vagy származási alapon kiválasztott katonai parancsnokaival szemben.

A harmadik tényező a már korábban is említett szívósság volt – emberé és lóé egyaránt. Batu kán és Szübötej orlok (főparancsnok, hadseregtábornok) nyugati hadjáratát a világ leghosszabb távú lovasportyájaként jegyezte fel a hadtörténet. Dee Brown A nagy lovaskaland című, a XIX. századi amerikai polgárháborúban az északiak egy kivételesen nagy vállalkozásaként számon tartott lovasportyájáról szóló esszéjében idézi a portyát vezető Grierson ezredes naplóját: „Nem egészen tizenhat nap alatt hatszáz mérföldet tettünk meg.” Ez kivételes teljesítmény volt, annak számított egyéb, konkrét hadászati jelentősége mellett is. De ha egy ekkora, szinte folyamatos menettel abszolvált táv kivételes teljesítmény, minek tekintsük a Batu -féle sereg által teljesített mintegy négy és félezer mérföldet felölelő portyát, melynek során lendületből elfoglalták az orosz földeket, végigsöpörtek a lengyel királyságon, Erdélyen és a Balkánon, mire átlépték Magyarország határait?

A magyarországi hadjárat részleteit ismerjük a magyar történelemből, így közelebbről is megvizsgálhatjuk, hogyan jelenik meg az ország és uralkodója, IV. Béla eme súlyos próbatétele a regényben.

A magyar vonatkozás

Nehéz a történetnek erről a részéről anélkül írni, hogy elárulnám a részleteket, de megkísérlem.IV. Béla

Európa nagyon sokáig úgy hitte, hogy a mongolok nesztoriánus keresztények, és királyuk azonos a legendákban élő, János papkirályként emlegetett keleti keresztény uralkodóval, aki majd megsegíti az európai híveket a pogányokkal szemben. E tévhit volt az egyik ok, amiért Európa nem készült fel kellőképpen a mongolokra.

Magyarország sem készült fel kellőképpen, bár első kézből voltak információk a várható betörésről, ha meglehetősen későn érkeztek is. A második útjáról visszatért Julianus barát hozta az első komolyan vehető híreket, amelyek a király engedélyével betelepedett kunok által nyertek megerősítést. A kunok lovasíjász serege fontos lett volna a magyarországi haderő fejlesztéséhez, azonban ez a pusztai nép súlyos problémát jelentett a letelepedett, feudális viszonyok között élő országban, és miután IV. Béla, egyébként helyesen, ragaszkodott az általuk biztosított katonai erőhöz, tovább romlott a viszony a nemesség és az uralkodó között, ami a király birtok-visszavételi politikája következtében amúgy is pattanásig feszült volt. Nyugat-Európából nem érkezett számottevő segítség, s a nemesség egy része is csak ímmel-ámmal sorakozott a király zászlaja alá. A mongolok több részre osztották seregüket, és míg a derékhad Batu és Szübötej vezetésével a Vereckei hágón egyenesen behatolt Magyarországra, két, a határokon kívül felvonuló seregtest megakadályozta, hogy az északi, lengyel és cseh vidékekről vagy délről, a Balkán felől érkezhessen támogatás. Ráadásul magyarok és németek megölték a kun főkánt (Kuten vagy Kötöny), mire a kunok az országot feldúlva, déli irányban kivonultak.

A Sajó folyó melletti csatában a magyarok részéről tapasztalható hősiesség, és a végül mégis összejött, európai mértékkel irdatlan nagynak számító létszám sem volt képes áthidalni azt a hatalmas különbséget, ami a két sereg harcértéke között fennállt. Nagyjából ugyanez lett volna a helyzet a korabeli Európa bármely más hadserege esetében is. A királynak végül sikerült elmenekülnie, de a királyság a mongolok prédájává vált, s a következő mintegy másfél esztendő alatt hatalmas sebek keletkeztek az ország testén. A lakosság csökkenését becsülték már 40-50%-ra is, a legutóbbi kutatások ennél jelentősen kisebb veszteséget, 10-15%-osat valószínűsítenek, ám még ez is rémisztően magas arány. Nagy területek néptelenedtek el. Bár a mongolok minden legyőzött uralkodót halálra kerestek, és általában meg is találták, Béla király nem került a kezük közé. Így, miután Ögödej nagykán halálának hírére Batu serege elhagyta az országot, a király visszatérhetett, és elkezdhette az országépítő munkát.

Az uralkodó újra adományozott birtokokat a nemeseknek, akiknek cserébe várakat kellett építeniük, mert az a hír járta (mint láttuk, tévesen), hogy a mongolok nem bírnak a várakkal. Megjegyzendő, hogy Batu serege afféle „gyorshadtest” volt, nem rendelkezett ostromfegyverekkel. Keleti hadjárataik során a mongolok szekérkaravánnal szállították az összerakható ostromgépek alkatrészeit és az ágyúkat. Ha egy így felszerelt hadsereggel visszatértek volna, a hamarjában felhúzott várak nemigen hátráltatták volna őket, arra azonban jók voltak, hogy az építtető nemesség még jobb pozíciókra tegyen szert a királyi hatalommal szemben, hiszen már várak is rendelkezésére álltak. Később ez az elsőként megépült várvonal lett az alapja a majdani várrendszernek, aminek egy része a „végvár” szerepét fogja betölteni a török időkben. További részleteket nem érdemes említeni, nagyjából ennyi az, amit mindannyian tudunk erről a korszakról Magyarországon.

Muhi csata, Sajó hídÜtközet a Sajó hídján

Iggulden regényében mindez sűrítve jelenik meg. Ha úgy tetszik, némileg „másképp”. Íróként be kell mutatnia a hiányos felkészültség okozta kapkodást, a kun fiaskót, mert ez alapvetően változtatott az ország védelmi helyzetén, és egy uralkodót, aki minden jó szándéka mellett is sorozatosan olyan intézkedéseket hozott, amik a gyakorlatban nem eredményezték az általa kívánt hatást, sőt, nem egyszer ellenkező előjelű következményekkel jártak.

Az író az ötödik kötet utószavában beszámol arról, hogy bár a nagyjából ugyanebben az időben lezajlott legnicai csata (Ezzel a wikipédia bejegyzéssel óvatosan! Például nem Kubiláj volt a nagykán a XIII. század harmincas-negyvenes éveinek fordulóján, így nem is “küldhette” Batut nyugatra.) az egyik legrészletesebben dokumentált mongol ütközet, jelentősége miatt mégis a muhi csatát választotta a regénybeli szerepeltetésre, míg a másik terjedelmi és szerkesztési okokból kimaradt. Ezzel együtt a mi tragédiánkról nem fért több a történetbe. Aki részletesebb képet akar kapni a magyarországi “tatárjárásról”, a következő könyveket ajánlom: Benkő László: A végső tenger trilógia, Makkai Sándor: Sárga vihar, Karczag György: Zúgó nyilak.

Megismerve tehát a Magyarországon történtek ábrázolásának jellemzőit, következtethetünk a regény egyéb részeiben követett írói módszerre is. Az író valószínűleg más konkrét eseményeknél is élt az alkotói szabadság lehetőségével, valós tényeket vegyített kitalált motívumokkal, sűrítette, kitágította, összevonta vagy éppen szétválasztotta az elemeket, amelyekből építkezett, de sehol sem ment szembe a valódi történésekkel, illetve az általa is lényegesnek tartott változtatásokra felhívta a figyelmet a kötetek végén.

Emlékezzünk: a történelmi regény szerzője nem enciklopédiát ír, hanem arra vállalkozik, hogy egy adott korszakot a lehetőség szerint leghitelesebben keltsen életre egy lebilincselő történet segítségével, ami magával ragadja az olvasót. Iggulden pedig maradéktalanul teljesíti ezt a feladatot.

A hitelesség illúziója

A hódító hatalmas irodalmi vállalkozás, történelmi „nagyregény” és a dzsingiszidák családregénye egyszerre, a tények és az alkotó fantázia magas minőséget eredményező elegyítése.mongol dobos Egy születő nép első három nemzedékének harcait, győzelmeit és útkereséseit tárja elénk, életteli, hús-vér alakok sorsán keresztül.

A pusztában csak egyféle hatalom létezett: a növekvő hatalom. Minden mást bedarált az élet. Törzsszövetségek alakultak és hullottak szét napok alatt, az ezeket alkotó népelemek feltűnhettek más szövetségekben, akár más néven. A mongol törzsszövetség csillagának felemelkedése lehetett volna tipikus pusztai történet is, de annál sokkal nagyobb jelentőségre tett szert, átalakította a korabeli világot, hatásai ma is kimutathatók. Az alapító Temüdzsin csak egyfajta logikát ismert, ez a logika határozta meg stratégiáját, és ezt a logikát népének minden egyes tagja értette. Iggulden hitelesen mutatja be a tagadhatatlan “nagyságot”, de egy pillanatra sem engedi, hogy elfelejtsük, születése és kiteljesedése milyen hatalmas véráldozatot követelt a világtól.

A mongolok és a civilizált világ találkozása kölcsönösen olyan volt, mintha mi váratlanul földönkívüliekkel találkoznánk. Túl a kitűnő, arányos szerkesztettségen, a sosem lankadó, pergő cselekményen, az izgalmas csatákon, az egymást váltó, hol tragikus, hol megható, hol felemelő jeleneteken, a regényfolyam fő erénye az az ezernyi apró részlet, amivel ennek a találkozásnak a drámaiságát érzékelteti. Az illúzió tökéletes!

Mit adtak nekünk a mongolok…?

Lehetséges-e antihősökről úgy regény írni, hogy az ne az erőszakot magasztalja, hanem az alkotó embert, mikor pedig az alkotás milliók munkájának és életének eltiprásával születik? Kinek az oldalán állunk? Mi történjen az igazsággal? Egyáltalán létezik-e ilyesmi, vagy csak az erő létezik, és amikor az elszabadul, mindent lehet elölről kezdeni? Csupán néhány kérdés, amelyek akkor merülnek fel az olvasóban, amikor becsukja valamelyiket A hódító öt kötete közül.

A helyzet az, hogy minden birodalom vérben születik, és addig marad fenn, amíg bírja vérrel. A másokéval és a magáéval. Ami a két végpont között van, azt nevezzük civilizációnak, néha kultúrának. Vérben születtek azok a hatalmi-gazdasági struktúrák is, amelyek aztán a mongolok áldozatául estek. Hogy messzebb ne menjünk, a mai Európa megalapozása a hanyatlófélben lévő Nyugat-Római Birodalom felprédálásával és Róma lerombolásával vette kezdetét.

A történelemben tilos a “mi lett volna, ha” kérdése, ezért olyan kéjesen borzongató újra és újra feltenni ezt a kérdést. Mi lett volna a mongolokból, ha Kína nem fullad bele a bürokráciába, és a három kínai állam összefog? Szung így is nagyjából milliós hadsereget veretett meg a mongolokkal, de ott volt még Hszia Hszia és Csin is. Ha az orosz fejedelemségek urai nem kajánul szemlélik egymás baját, hanem összefognak Batu ellen…? Ha a pápa és az európai uralkodók megsegítik IV. Bélát, ha a magyar nemesek felfogják a kunok befogadásának jelentőségét, ha az egyesült lengyel-cseh hadak északon megverik az egyetlen mongol tüment, amit rájuk küldött Szübötej, és oldalba kapják a Magyarországra érő mongol fősereget…? Ha

Mongol sereg

Amikor megmozdult a puszta, a civilizált népek rendszerint valamifajta isteni büntetésként fogták fel a rájuk törő veszedelmet. Nem csak a keresztények, a mohamedánok és a buddhisták is. Lehet, hogy tényleg büntetés volt, vagy inkább figyelmeztetés, ha nem is isteni. Dzsingisz és ifjabbik öccse, Kacsun között egyszer a lehetséges jövőről folyik a szó a regényben. Érdekes beszélgetés alakul ki kettejük között:

Kacsun megrázta a fejét.
– Nem városokat akarok. Lovas nép vagyunk, bátyám. Mindig is azok leszünk. De talán építhetnénk egy fővárost a nemzetnek. Annak alapján, amit Temüge mondott, el tudok képzelni hatalmas gyakorlótereket az embereimnek, egy helyet a gyerekeinknek, akik sosem ismerik meg azt a félelmet, amit mi.
– Elpuhulnak – mondta Dzsingisz. – Olyan gyengék és mihasznák lesznek, mint a csinek. Aztán egy napon jön lóháton valaki, keményen, hajlékonyan, veszedelmesen. Akkor hová lesz a népünk?

Nos, nem túl biztató, de úgy tűnik, hogy előbb-utóbb minden civilizáció belefullad saját magába. Mindegyik. Aztán jön lóháton valaki, keményen, hajlékonyan… Nem feltétlenül egy újabb hódító, talán csak egy gazdasági válság – ha eltekintünk a lóhátas képzavartól. A történelmi regény írója csak annyit tehet, hogy elénk varázsolja a múltat. Valóban varázslat ez, ha úgy tetszik, szemfényvesztés. Egy regény azonban mindig többet mond annál, mint amiről “szól”, csak hagyni kell, hogy dolgozzon bennünk.

Szerintem Conn Iggulden megtette, amit tehetett, köszönet érte! Mi pedig, úgy is, mint” Civilizált Világ”, lehet, hogy jobban járunk, ha összekapjuk magunkat.

 

Reklámok

Single Post Navigation

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: