Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Lovakrul

Ló1

Nemrég fejeztem be Conn Iggulden öt kötetes sorozatát, A hódítót, amely Dzsingisz kán gyermekkorától Kubiláj főkánná választásáig kíséri végig a mongol nép felemelkedését, a napokban pedig újranéztük a John Jakes Észak és Dél című trilógiájából készült tévésorozatot. Mindkét műben egymást érik a lovak, ennek hatására született az alábbi cikk.

Amikor az ember rájött, hogy nemcsak kezéhez szoktathatja a vadlovat, de irányítani is megtanulta, s a ló táplálékból társsá lépett elő, ez legalább akkora változást hozott az emberiség életébe, mint évezredekkel később a vasút. Az új kapcsolat ember és állat között átalakította az idő és a tér fogalmát, ugyanúgy, mint majd a XIX. század pöfögő vasparipái, s a levegőt átszelő utasszállító repülőgépek a következő évszázadban. A lovak a XX. század elejéig kísérték az ember életét, segítségére voltak az utazásban, a szállításban, együtt dolgoztak a földeken, és érte- vagy vele haltak a csatamezőkön.

A haszonállatok háziasításának folyamatában az ember megtanulta a szelektív tenyésztés fortélyait, és célokat tűzött maga elé. Több tojást, tejet,ló és kutya húst vagy gyapjút akart, a betegségekkel szemben ellenálló, erős alkatú állatokat a környezetébe, hogy könnyebb legyen az élete. Büszke volt a szép és hasznos tenyészállatokra, óvta, mutogatta őket, de mindössze két fajt tisztelt a körülötte élő háziállatok közül: a kutyát és a lovat. A többi állat a tápláléka volt, így segítették a túlélésben, a kutya és a ló azonban igazi társa lett, óvta, védte, és együtt harcolt vele, ha kellett.

Európa kultúrvidékein a hasznosítás szempontjából szelektálták a lovakat. Így jöttek létre a nemzetek tipikus fajtái a nyereg alá szánt könnyebb alkatú, gyors lábú sebességbajnokoktól az igavonásra használt nehéz melegvérűeken át a hidegvérű monstrumokig, amelyek hatalmas terheket vontattak, és óriási területeket lehetett velük művelés alá vonni.

A harcmezőkön egészen a lovagkorig a könnyebb testű, gyors lovak vitték a prímet, a nehéz vasba öltözött lovagok alá azonban erős alkatú, izmos, nehéz csontozatú csatalovak kerültek. Sebesség terén ezek elmaradtak a korábban használt sprinterektől, de szelektálásuk során így is fő szempont maradt a – relatív – gyorsaság. Az izmos és robbanékony csődör volt a favorit, esetleg a paripa, azaz herélt, amely békésebb természete és a kancák iránti közömbössége miatt kezelhetőbbnek bizonyult, miközben számítani lehetett az alkatából eredő előnyökre.

arab telivérAz első és sokáig egyetlen telivér fajtát az arabok tenyésztették ki, sokan ma is a világ legszebb lovának tartják az arab telivért. Valóban gyönyörű lófajta az arab, kecses kiállás, könnyed járás jellemzi, gyors és ugyanakkor kitartó, hiszen a sivatagi körülmények között erre is ügyelni kellett. Ennek a fajtának köszönhető a másik telivér faj is, az angol, amelyet a XVIII. századtól tenyésztenek, és kialakításánál felhasználták az arab fajtát. Az angol telivér tenyésztésénél a gyorsaság volt a fő szempont, a világ nevezetes lóversenyein ezzel a fajtával versenyeznek. A kitartás itt már másodlagos szempont volt, a lónak a távot kellett bírnia, a versenyek pedig ma sem hosszúak, leszámítva a nagy terepversenyeket, amelyeken viszont sosem fut be minden ló, amelyik elindult a startnál.

Az ember becsületére legyen mondva, sosem tenyésztett “díszlovat”. A macska és a galamb, de még a kutyafajták sem kerülhették el a tenyésztői fantázia akár gonoszságig menő szárnyalását, de a ló mindvégig megmaradt haszonállatnak, még a pónik sem csak a bennük való gyönyörködésre valók.

A ló tehát része lett az életnek, az utazás mellett a lehető legkülönbözőbb munkaterületeken hasznosították, de sehol sem volt annyira meghatározó a szerepe, mint a pusztai népeknél, amelyek gyakorlatilag születéstől halálig lovon éltek. A végtelen puszták nomádjai számára a ló jelentette az életet. Ez a türkménekre, kazakokra, kirgizekre ugyanúgy igaz volt, mint a besenyőkre, hunokra, avarokra, vagy a mi őseinkre, később pedig a világot elözönlő mongolokra. A nomád társadalmak ló és ember szimbiózisában éltek.

3G3C4346

A pusztán hidegfejű célszerűség kellett a túléléshez. A nomád népek domesztikált állatainak közös jellemzői megegyeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a vadon élő állatokat is életben tartják: igénytelenség és nagyfokú ellenálló képesség az időjárás viszontagságaival és a betegségekkel szemben. A rideg tartás lényege, hogy a “tenyésztést” a természet végzi, mint a vadállatoknál. Hosszú, átgondolt tenyészprogramok végigviteléhez a nomád életforma nem volt ideális alap. A csoportok (nemzetség, törzs) állandó készültségben éltek, rablók és más csoportok veszélyeztették az állományt, a veszteségek pótlása gyakran szintén rablással történt. Ha létezett is valamiféle tudatos szelekció, azzal a már említett alaptulajdonságokat igyekeztek erősíteni.

Ugyanez volt érvényes a lótartásra is. A pusztai ló ma sem szép, még kevésbé kecses állat, zömök alkatával, nagy fejével, oszloplábaival, sűrűmongol_lovas bundájával, kefesörényével igen messze esik az Európában vagy az arab világban favorizált lótípusoktól, viszont “elmegy a láthatárig, és másnap megteszi ugyanezt”. A pusztaiak szinte kizárólag lovaglásra és málhás állatnak használták a lovat. Ezek az apró lovak egyetlen pillanat alatt ugrottak teljes vágtába, így rövid távon akár gyorsabbak is lehettek a nyugati típusú, gyorsaságra szelektált lovaknál, legfőbb erényük mégis az konok kitartás volt, amelyre egyetlen más lófajta sem volt képes. A pusztaiak ugyanis rájöttek, hogy nem a lónak kell gyorsnak lennie, hanem a lovasnak, mert nem a ló megy valahová, hanem, aki rajta ül. A végtelen távolságok legyőzéséhez kitartó ló kellett, ráadásul nem is egy, hanem több. A “minőséget” a mennyiséggel helyettesítették, ez pedig a lovaglás olyan minőségét produkálta, ami a letelepedett népeknek igencsak feladta a leckét. Ezért mentek több lóval útjaikra és a csatákba is. Menet közben váltottak lovat, a fáradt állat pedig futás közben “pihent”. Jellemző a célszerűségi elvre, hogy a “kultúrnépek” lovasaival ellentétben a pusztaiak többnyire kancákon lovagoltak. A kanca csaknem olyan sebes és kitartó volt, mint a csődör, de emellett táplálékkal is ellátta a harcost vagy utazót. A lóvérrel kevert kancatej fontos volt a lovas erőben tartásához, akinek így nem kellett súlytöbbletet okozó elemózsiacsomagot magával vinnie. Két hétnél is hosszabb ideig bírta egy mongol harcos ezen a táplálékon, és bírták a lovak is, amelyek vérét meg-megcsapolták.

mongol nyeregA lovas a nyeregben aludt, amihez persze olyan nyereg is kellett, ami megtartja. A szűk és elöl-hátul magas kápájú mongol nyeregben úgy ülnek a lovasok, mintha egy széket erősítettek volna a ló hátára. Magas üléspozíciójuk nem tűnik stabilnak, pedig félelmetes biztonsággal ülik meg a lovat és egyensúlyozzák ki a hirtelen sebesség- és irányváltásokat. Ez a nyereg kivételesen jó támasztékként szolgál, és bár az angol típusú túra- és sportnyergek hívei bizonyára fitymálva néznék, ezt a típust is évezredes lovastapasztalat alakította pontosan olyanná, amilyenre a végtelenbe indulóknak szükségük volt.

A mongolok a XIII. században meghódították a fél világot, és mindenhonnan zsákmánnyal megrakodva tértek vissza. Lovat azonban csak pusztai ellenfeleiktől zsákmányoltak. Nyilván megcsodálták, körbejárták a nagytestű, kínai, orosz és nyugat-európai lovakat, de legfeljebb mutatóba vittek haza egyet-egyet közülük. Látták, hogy mire mennek ilyenek hátán az ellenfeleik, minek hígították volna fel az otthoni állományt kevésbé ellenálló tenyészállatok bevonásával. Eleink is pusztai lovakkal érkeztek a Kárpát-medencébe, és csak a gyökeres életmódváltás következtében tértek át a nehezebb testű, hosszabb lábú európai fajták használatára, amikor már megkövetelte a mezőgazdasági munka meg a szekerezés, és a könnyűlovas harcmodort felváltotta a lovagi típusú. A kalandozások idején a kis lovak még elvitték gazdáikat Makedóniáig és Itália legdélibb csücskéig, északon Szászországba, nyugaton Galliába s a mai Spanyolország területén fekvő Cordóbai Kalifátusba is, aztán hosszú pihenőt kaptak, hogy fokozatosan átadják helyüket nyalka rokonaiknak, a csótáros fejüket rázó, istállóban óvott, kényes paripáknak. Sic transit gloria mundi.

Az alábbi videó egy mongol lovasversenyen készült, és némi ízelítőt ad a pusztai lovastudásból.

Reklámok

Single Post Navigation

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: