Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Legends of the Fall

… a “filmkönyv”

Szenvedélyek viharábanA kisregény sajátos epikai műfaj: inkább hosszú novella, mint rövid regény. Tipikus példája talán Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye lehetne, amelyben tökéletes egységet alkot tartalom és forma. Ehhez a műhöz a novella néhány oldalas terjedelme kevés lenne, szűk keretei gátolnák a hangulat felépítését, a téma időkorlátja pedig, hiszen egy halászember egyszeri kihajózása az ürügy, egyetlen oldallal sem engedne nagyobb terjedelmet, csakis erőszakkal lehetne tényleges regénnyé nyújtani a történetet. Ha a téma nagyobb léptékű, tűpontos szerkesztéssel kell a műfaj keretei között tartani a magától talán elburjánzó sztorit. Erre Jack London A vadon szava című műve lehet klasszikus példa. A Buck, a déli otthonából elrabolt és Észak kegyetlen világába hurcolt kutya kálváriáján keresztül valamifajta ősi igazságot kutató mű helyenként időugrásos technikája ellenére sem érezzük, hogy bármiről is lemaradtunk volna, mert a történetben megjelenő minden egyes esemény kulcsfontosságú.

A kisregénynek nagyon gyorsan meg kell ragadnia az olvasót, és minden egyes szóval fogvaSzenvedélyek viharában könyv tartania a novellaszerűen csattanós végkifejletig, hogy ne hagyjon hiányérzetet maga után. A valahol 80 és 120 oldal közé tehető átlagos terjedelem így nem csalja meg olvasóját, teljes élményt nyújt, remekműként őrizheti meg az emlékezet.

Vajon lehetséges-e egy évtizedek eseményein átívelő családi eposzt teljes értékű kisregényben megírni? Talán igen – soha ne mondjuk, hogy soha – mindenesetre Jim Harrison magyarul Szenvedélyek viharában, a korábban már vetített filmmel azonos címmel megjelent története legfeljebb kétes bizonyítékkal szolgálhat erre. Bár lehetett volna belőle a XX. század végének akár világhírű nagyregénye, az író által választott forma más utat jelölt ki a mű számára.

A cselekmény a XIX. század kilencvenes éveitől a következő század húszas éveiig ível. Az a sajátosan furcsa kor ez, amikor az utolsó indián mészárlást követően lezárul az észak-amerikai kontinens benépesítésének nagy korszaka, s a törvény fokozatosan utat talál magának a Nyugat legrejtettebb zugaiba is, ugyanakkor az 1920-ban megszavazott és tizenhárom évig érvényben lévő prohibíciós jogszabály, a hírhedt szesztilalom következtében az immár csak mozivásznon létező Vadnyugat szelleme rászabadul a konszolidált városi életformára a szeszcsempészetre épülő maffiacsaládok képében.

MCDLEOF TR006William Ludlow ezredes (a filmben Antony Hopkins) az ezernyolcszázkilencvenes években telepszik le Montana állam egy lakatlan, vadregényes zugában, hogy feleségével és három fiával, meg a család barátjával, a csejenn indián Egy Döféssel (Gordon Tootoosis) saját otthont teremtsen. A nyugalmazott ezredes nem vágyik abba a civilizációba, amelyik az indiánok lemészárlásával és földjeik elrablásával született, és családját is igyekszik távol tartani a városok hívságaitól. Felesége azonban nem bírja sokáig ezt az életet, elhódítja a civilizáció, a továbbiakban jobbára csak levélben érintkeznek egymással, így Ludlow és a fiúk magukra maradnak Egy Döféssel és a farm néhány alkalmazottjával.

Az apa és az indián oltalmában növekszik a három fiú: az alapos és törekvő Alfred (Aidan Quinn), a zabolátlan, minden szabályt megszegő Tristan (Brad Pitt), s a legkisebb, a jó és ártatlan Samuel (Henry Thomas). Amikor a fiúk felcseperednek, két esemény is megzavarja a családi idillt: Európában kitör az első világháború, a farmra pedig megérkezik A Nő (Julia Ormond), Samuel gyűrűs menyasszonya személyében. Ettől kezdve már ellentétek között hánykolódunk, eltérő életszemléletek feszülnek egymásnak és küzdenek a valóság kihívásaival, a civilizáció jó- és árnyoldalai keverednek és ütköznek ősi alapeszményekkel, és kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán valami rendező elv, ami támpontot jelenthet az egymástól mind távolabb kerülő családtagok számára az egyre idegenebbé váló környezetben.

SzV3

Mindez hallatlan lehetőségekkel szolgálhatna az írónak, Harris azonban egyszerűen végigrohan a drámai események során. Akár, ha egy pályaudvaron mesélné a történetet egy ismeretlennek, akivel együtt várakoznak egy padon, kapkodva, sietősen beszél, hogy indulásig feltétlenül a végére érjen. Hideg fejjel, érzelemmentesen odavetett, egyszerűségükben is megrázó mondatok tömkelege sorjázik a papíron, mintha  a tollforgató terápiás céllal akarná kiírni magából a felhalmozódott terheket. Évekkel a film többszöri megnézése után került kezembe a könyv, és sokáig úgy éreztem, hogy valamiféle bevezetőt olvasok a tényleges regényhez, javarészt párbeszédek nélküli narrációt, amikor egyszer csak vége lett. Olyan ez a kisregény, mintha terv lenne, egy nagyobb lélegzetű mű változó részletességű vázlata, amelyben itt ott már fellelhetők olyan beszúrt, helyenként egyenesen lélegzetelállító gondolatfoszlányok, amelyek előrevetítik a majdani nagy mű szellemiségét. Azonban ezek csak magányosan dacoló, apró szigetek a szenvtelenül szabadjára engedett eseményfolyam áradatában. Mintha az egész azért készült volna, hogy egy jó szemű producer ráleljen, és egy profi forgatókönyvíró kezében új életre keljen a briliáns, de meztelenül hagyott történet, amit majd a színészi játék öltöztet ünneplőbe.

Talán különös szerencse, hogy végül is ez történt. A filmben tapinthatóvá válik mindaz, aminek kidolgozására az író nem fordított gondot, azSzV-Brad Pitt eredetileg közömbös, szemlélődő távolságtartást fokozódó feszültség váltja fel, a regényben a patikamérleg pontosságával és részvétlenségével jellemzett figurák, akaró, sérülékeny, vágyakozó, önmagukkal és sorsukkal viaskodó emberekké válnak, s mindegyikükben munkál valami szikra, amely senki másé nem lehet. A színészek mesterművet alkotnak. Antony Hopkins kiábrándult, de elveiből jottányit sem engedő apafigurája, Julia Ormond esendő sodródása, Aidan Quinn politikai ambíciókba menekülő csalódottsága, a 2011-ben sajnos örökre eltávozott Gordon Tootoosis autentikusan zseniális indiánfigurája és az élete egyik legjobb alakítását nyújtó Brad Pitt saját démonaival küzdő, öntörvényű, csibészes macsója  mellbevágó élménnyé varázsolják ezt a filmben kiteljesedő regényvázlatot.

A könyv és a film magyar címe nem idegen ettől a szélsőségek között vergődő történettől, de mint oly sokszor, a hazai címadás logikája jelentősen eltér az eredetitől. Ismerve a könyvet és a filmet is, én a Fall-t bukásnak, hanyatlásnak fordítanám, bár az ősz megnevezésére is használható ez a szó, és a montanai táj bizony nagyon szép ősszel is. De akár a természetet a télre levélhullással felkészítő ősz, akár általában a hanyatlás, bukás, összeomlás gondolatkörében mozgunk, ez a “legendaként” mitikussá emelkedő történet sok mindennek a végéig vezeti el az olvasót-nézőt. Eszmények, sorsok, útkeresések zárulnak le a befejezéssel, és lezárul a “hősi Amerika” korszaka is, hogy elindulhasson valami új minőség. A kisregény, aminek tagadhatatlan értékeit jórészt elfedi a rosszul megválasztott forma, végül a filmvásznon arat elsöprő győzelmet.

Szenvedélyek viharában 2

Akkor nem is érdemes foglalkoznunk az eredeti művel? Ellenkezőleg! Csupán egy szokatlan huszárvágással a film után érdemes elolvasnunk. A mozi helyre teszi az epikus mű néhol kusza cselekményvezetését, és tartalmat ad azoknak a több fejezetet is igénylő, de a könyvben magukra hagyott, mintegy odabiggyesztett mondatoknak, amelyeket a forgatókönyv kibont, ugyanakkor az írott szó is megrázza magát a filmélmény hatására, és új lendülettel iramodik el a saját útján. Rendkívül érdekes érzés! A kettős megközelítéssel mintha egy új típusú mű születne,  filmkönyv, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy adathordozóra rögzített előadás meghallgatása után átnézzük a helyszínen készített jegyzeteinket, és végre eljutunk a teljes képhez.

És láthatólag nem vagyunk képesek nagyból kicsire váltani, hiszen minden ugyanakkora. A bőr annyira lehatárol mindenkit, annyira elképzelhetetlenek vagyunk egymás számára.

Reklámok

Single Post Navigation

2 thoughts on “Legends of the Fall

  1. Szerintem csak az eredeti angol címmel igazán teljes a filmélmény. Ugyanis az elején elhangzik Egy Döfésnek az a monológja a hulló levelek haváról, és a Tristan életét mintegy összefoglaló mondata, ami eredetiben így szól: “Van, aki meghallja belső hangjait, és aszerint él. Ezek az emberek megőrülnek vagy legendává lesznek.”

    • Igen. Egyébként a film alkotóinak egyik zseniális húzása, hogy a narrátor Egy Döfés, aki a filmbeli családdal él, de indiánként mégis csak kívülről látja a civilizáció világát. A könyvben ez nem így szerepel.

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: