Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Aczél Endre: Acélsodrony

… egy emberöltőnyi trilógia

60 újságok

Elképesztő, hogy mennyire csak az a valóság létezik, amiről tud az ember. Aczél Endre három vastag kötetben (Acélsodrony – ’60-as, ’70-es, ’80-as évek) megírta a másik valóságot, a többnyire rajtam kívül állót, ami – legalábbis eleinte – úgy ment végbe országban-világban, hogy jószerével meg sem érintette a saját valóságomat. Mégis az én életem volt.

Acélsodrony trilógia

Jönnek sorban a nevek. Hruscsov, Lal Sasztri, Mobutu, ben Bella, Liu-Sao-csi, Erhard, Nasszer, Gomulka és a többiek – mint egy rég elfelejtett sláger bevillanó szövegtöredékei. Hajdan élet-halál urai voltak, ma már csak történészhallgatók számára jelent valamit a nevük, holott akkoriban naponta feltűntek a hírekben, mint manapság Obama vagy Jean Cloud Juncker, nem beszélve a mi jelenlegi politikusainkról. És Cocteau, Sartre, Forman, Szolzsenyicin, a Beatles, Jancsó, Déry, Louise Armstrong? Rájuk jelenvalóként emlékezünk. A hatalom időleges birtokosait messze túlélik, akik nem a pillanatnak alkotnak.

De ne szaladjunk előre!

60 5 éves terv1962-vel indít a sorozat, éppen azzal az évvel, amelyben októberi születésű év-vesztesként megkezdtem tanulmányaimat az egyforma ablakaival a Vérmezőre néző általános iskolában. Amikor megjelent Szolzsenyicin kisregénye Iván Gyenyiszovicsról, Rákosi Mátyás hazavágyott a Szovjetunióból és kitették az MSZMP Központi Bizottságából Marosán Györgyöt, én éppen postai irónnal kaparásztam az újságfüzet gyerekarasznyi soraiba az első betűket. Bár Marosánról tudhattam volna, mert mint később kiderült, keresztapám barátja volt még a régi szocdem időkből, de hát keresztapámat is legfeljebb csak 10-15-ször láttam harmincéves koromig. Fogatlan volt, szinte teljesen süket, és folyton vizsgáztatott engem. Mármint a keresztapám. Marosán később elmerült a Hazafias Népfrontban, amiről sosem tudtam meg, hogy micsoda valójában. Nyilván találkoztam az elnevezéssel, hiszen volt rádiónk és 1960 óta televíziónk is, de az a két szó nem jelentett számomra semmit. Viszont a kubai rakétaválság idején már tudtam írni, és az Aurorát is egész tisztességesen lerajzoltam, amikor kellett. Mert időnként kellett. Utólag szerencsésnek mondhatom magam, hiszen Aurorát könnyebb rajzolni, mint Horthyt fehér lovon.

60 Lengyel József

Gyereknek lenni jó volt, függetlenül attól, mi történt éppen a világban. A gyerekek minden korban egyformák. Emlékszel arra az érzésre, amikor megpillantasz magad előtt egy hatalmas, szabad térséget, és muszáj szaladni? Ez az abszolút szabadság: habozás nélkül birtokolni a teret és egyszerre ott lenni mindenütt. Így éltem akkor, amikor Kádár befejezte a konszolidációt. Játszottunk, mesét hallgattunk, aztán eljátszottuk a mesét is. Körbe álltunk, sorba álltunk, elöl álltunk, hátul álltunk, s ha ültünk, nem láttunk a moziban az előttünk tornyosuló kontyos nénitől. Merengtünk,60 Kicsi vagy kocsi álmodoztunk, képzelegtünk. Futottunk, amikor nem volt szabad, és ballagtunk, amikor sietni kellett volna. Aranyrögnek láttuk a gyufásdobozt, rénszarvasszánnak a dunsztos üveg tetejének rögzítő kapcsát, és egyetlen pakk építőkockát kaptunk Karácsonyra, ami semmire sem volt jó. Itthon még ismeretlen volt a Lego, építőkockából pedig sosem jutott elég, viszont volt elegendő kaland, nevetés, lihegő rohanás, és volt elég szabadság, mert az idő végtelennek tűnt. Nem tudtunk róla, mennyire szerencsések vagyunk, hogy éppen nem hullanak ránk bombák, nem lőnek belénk az utcán idegen, fura ruhába öltözött felnőttek, van étel és gyógyszer, házhoz jön a gyermekorvos, ha fáj a torkunk, és senkit sem visznek el az ismeretlenbe, hogy aztán sose térjen vissza onnan. ’62-ben már nem jártak az éjszakában azok a fekete autók.

Hálás vagyok, amiért a szüleim képesek voltak együtt gyerekeskedni velem. Egyetlen szóval sem említették, mennyire fáznak a „hideg” háborúban, vagy hogy mit éltek át korábban, pedig bizonyára nyomta őket a közelmúlt emlékeinek súlya. Ahogy én most, ötvenkilenc évesen tisztán emlékszem a 10-20-30 évvel ezelőtti dolgokra meg a még régebbiekre is, úgy élhetett bennük „az ötvenes évek szűk levegője”, az ostrom iszonyata és az odavezető út, amikor még ők voltak gyerekek. Az idő előtt másik idő van, utána megint másik. Úgy támaszkodnak egymásra az idők, mint az építőkockák. Ezt az életekből emelt építményt nem lehet megbontani, összeomlana az egész. Olykor mégis megpróbálják felnőtt gyerekek, mert azt hiszik, van hozzá elegendő kockájuk, pedig nekik is csak egyetlen pakk jutott, az a hatvanöt-hetven év. Jó esetben.

60 oppenheimer-teller

Amikor Kádár bejelentette, hogy befejeződött a mezőgazdaság téeszesítése, én éppen az első szerelem gyötrelmeit éltem (azok a hosszú, masnis copfok!), amikor kijelentette, hogy „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, akkor a negyedikét. Némileg csapodár lehettem hét-nyolcévesen, de az ember gyereke megzavarodott a sok be- és kijelentéstől akkoriban, ami nem csoda, mert sokszor a felnőttek is csak kapkodták a fejüket.60 TSZ község Mindenesetre én növögettem, a szocializmus építése és a világtörténelem meg alakulgatott hol erre, hol arra. Odakint a világban lelőtték az amerikai elnököt, a franciák nem engedték be Angliát a Közös Piacba, az égre felröppent a Telstar nevű távközlési műhold, így a tokiói olimpiát már nézhettük TV-n, hasított a Szojuz űrprogram, nem kevésbé az amerikai, Merkúr névre hallgató űrprogram, de mi ezekről nem sokat tudtunk. Azaz mégis: az iskolában lett Gagarin őrs, Szputnyik őrs, Tyereskova őrs és Mókus őrs. Ez utóbbi volt hivatott hangsúlyozni a magyar ifjúság szuverenitását. Merkúr őrs nem lett. 1968-ra világossá vált, hogy nem vagyok matekzseni, és a párt vezetése sem az, mert hiába lendült be az Új Gazdasági Mechanizmus, hamarosan le kellett állítani. Állítólag jött egy távirat a Szovjetunióból a következő szöveggel: „Újításaitokhoz gratulálunk. Stop. Kőolaj stop. Földgáz stop.” – de ez nem biztos. Biztos viszont, hogy még ugyanebben az esztendőben betett a csehszlovák-magyar viszonynak az a kis kiruccanás az amúgy testvéri tankokkal, bár a TV-ben azt mutatták, hogy mennyire örülnek nekünk odaát, amikor átugrottunk megnézni, ők vajon hogyan akarják megújítani a mechanizmusukat. Így lett Magyarország is felszabadító – noha mindenki tudta, hogy nem az volt.

Esténként apámék a Szabad Európát hallgatták, én a Radio Luxemburgot, ami popzenét adott. Abban egyformának bizonyult a két adó, hogy alig-alig volt hallható a sok recsegés-60 szabó családropogástól, de míg a SZER-t tudvalevőleg tudatosan zavarták, a Luxi egyszerűen csak gyengén sugárzott, a késő esti órák előtt még annyira se lehetett fogni, mint lefekvés után. Ezeket a hangfoszlányokat próbáltuk beosztani, felnőtt, gyerek, ki-ki a magáét. Akkor én már vastagon felső tagozatos voltam, és megint szerelmes, szokás szerint reménytelenül. Ez a korábbiakhoz képest annak megsejtésével súlyosbodott, hogy a kergetőzésen túl is kéne kezdeni a lányokkal valamit, de hogy mit, azt még nemigen tudtam, és ebben a Magyar Ifjúság című hetilap vonatkozó rovata se nagyon segített. A technikát ugyanis többé-kevésbé leírták, de az odavezető utat inkább kevésbé. Márpedig minden cél felé el kell indulni valahogy.

Mindeközben a három „T” (Tilt, Tűr, Támogat) jegyében pezsgett a kulturális élet, nemzetközileg elkezdett tarolni az itthon csak gyér nézőszámokat produkáló magyar60 Táncdalfesztivál lemez film, ám ha valamit nem fogadtak kitörő lelkesedéssel „odafönt”, idelent azonnal fergeteges sikere lett. Megtörtént ez könyvvel is, filmmel is, színházi előadással is. Volt valami közös nemzeti dac, amit még mi, gyerekek is éreztünk, később pedig már tudatosan is részt vettünk benne. Furcsa kettősség uralkodott akkoriban. Egyfelől adva volt egy ország, amelyiknek a lakossága tele szájjal röhögött saját magán, mert bárminek is kezdődött az építése, előre tudtuk, hogy mekkora gáz lesz a végére, sőt gyakran már korábban is, másfelől viszont a sportolóink végigverték az egész világot, és akkoriban fontosnak éreztük ezt. Szinte láttuk magunk előtt, ahogy a nyugatiak kínjukban ingatják a fejüket és azt dünnyögik, hogy „Ezek a magyarok gyorsabban úsznak, nagyobbat ugranak, nehezebbet emelnek, furmányosabban ütnek (fejet, gyomrot, pingponglabdát, akármit), messzebbre dobnak és rúgnak bármelyikünknél, de néha még a szovjeteknél is, ráadásul ők Trabanttal, Wartburggal és 100-as Skodával járhatnak, míg nekünk csak a Volkswagen, a BMW meg a Mercedes jut, esetleg egy-egy Alfa Romeo…” – vagy valami ilyesmit.

60 500er_kombi_1961_s1

Most már rövidre fogom, mert nem engem érdemes olvasni, hanem Aczél Endrét, pedig igencsak ajánlkoznak még a billentyűk, hiszen ez az egész annyira személyes. Mi, év-vesztes ’55-ösök és az ’56 augusztusának végéig születettek, akik a különféle iskolafokozatok azonos 60 Az új mechanizmusévfolyamába jártunk, valamifajta elveszett paradicsomot gyászolunk ennek az időszaknak az emlékében – nekünk ekkor szóltak először, hogy a Föld gömbölyű. Belenéztünk a világba, és megpróbáltunk örülni neki, miközben láttuk a szüleinken, hogy valami nagyon nem stimmel. A következő két kötetben majd tovább éljük a történelmet: szakközépbe, gimnáziumba járunk, egyetemre megyünk, szakmát tanulunk, mi, fiúk, a ránk is számító néphadsereg kedvéért levágatjuk lobogó hajunkat, aztán pályakezdők leszünk és telibe kapjuk a felnőtt társadalmat, amelyben meg kell tanulnunk élni. Közben megházasodunk és megszületnek első gyermekeink, végül pedig elkövetkezik 1990, amikor Magyarország történelmében először volt értelme elmenni választani.

Ez a három kötet az életünk fele.

Ráadásul így megírva, ilyen tömören és szellemesen, csaknem minden lényegesre kitérve, hitelesen, közérthetően és szórakoztatóan, de mindig tisztes távolságot tartva60 Húsz óra plakátja a bulvártól, egy szemtanú, ha úgy tetszik egy „őskövület” tollából, akinél azonban kevés tisztább fejű elemző és biztosabb szavú elbeszélő létezik jelenleg. Kitűnően szerkesztett, életszagú, fontos könyv az első kötet, bizalmat kelt a folytatás iránt is. Aczél az azonos című rádióműsor sorozat nyomán csaknem szabályos körképet fest, nem tudományos művet, de nem is publicisztikát. Az Acélsodrony – ’60-as évek-ben fellelhető a korszak minden számottevő hazai és külföldi eseménye és személye, a gazdaság, a politika, a tudomány, a magas művészet és a popkultúra valamennyi irányzata és áramlata, megfejelve a sportélet jeles napjaival és kiválóságaival, kitekintéssel a közlekedés, a divat, a szabadidő eltöltése vagy akár a lakáskörülmények és az étkezési szokások alakulására. Összességében több kultúra, mint politika, több élet, mint tudomány. Titkok és evidenciák, érdekességek és mélyebb összefüggések váltakoznak sziporkázó stílusú, pattogóan rövid fejezetekben – a XX. század hatvanas éveinek története egy kalandregény lüktetésével elbeszélve. Ha az ismeretterjesztő jelleg miatt valószínűleg sosem vétetik is fel történészkurzusok kötelező irodalmainak illusztris sorába, az ajánlott művek között méltó helye lehet.

Jancsó Így jöttem

Mindenkinek el kell olvasnia? Ugyan! Annyiszor és annyi mindenre használjuk ezt a „mindenkinek”-et. Nem, ezt nem kell mindenkinek. De Neked, aki ezt olvasod, igen, akármikor születtél is. Hogy helyükre kerülhessenek az építőkockáid. Remélem, egyszer valaki megírja a Te fél életedet is, talán nem kevésbé jól, és kívánom, hogy ahhoz is legalább egy trilógia terjedelmére legyen szükség.

Reklámok

Single Post Navigation

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: