Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Archive for the tag “fantasy”

Brandon Sanderson: Ködszerzet I-II-III-IV.

Két allomanta a vashúzást és acéltaszítást gyakorolva röpköd. Egyikük a levegőből gondosan megcéloz egy odalent haladó gyanútlan járókelőt, és egy jól irányzott, hegyes köpéssel eltalálja. A másik rosszallóan csóválja a fejét, és megszólal:
– Most mit égetsz?

Akkor most komolyan… Ez egy kitűnő regény! Őszintén szólva nem vártam, hogy ennyire jó lesz. Az alapötlet – a fémeken alapuló újszerű varázslási rendszerrel és a hatás-ellenhatás elvét zseniálisan működtető térbeli mozgással – annyira üt, hogy eleve megszüli magát a történetet is, amely jó darabig a tizenegyedik fém körül forog. Ha akad egy ekkora ötlet, már csak a karakterek és a fordulatok kellenek, amelyek majd körbefonják az emberi viszonylatokat, amennyiben lesznek ilyenek. Sanderson egész jól elboldogul ezekkel is. Bár a mellékszereplők közül talán csak Sazed figurája sikerül olyan „igazira”, de a két főszereplő alakja is megfelelően összetett. A szkák lényegében bábok, „megváltó” nélkül olyanok, mint a tök, éppen ezért szükséges a jézusi párhuzam, ami külön is elgondolkodtató. A mű érdekes, jól szerkesztett, a végére még az üresjáratnak tűnő részek is értelmet kapnak. Nem hiszem, hogy jelenleg ennél sokkal többet tudna a „high fantasy”.

„Világ” nincs, mert a kitalált földrajzi helyek és népek, s a könyvben fellelhető sajátos mágiarendszer használóinak kasztszerűen felosztott társadalma nem világ, hanem díszlet, a fantasy mint műfaj adta szinte végtelen lehetőségek közötti kötelező válogatás, bár kétségtelenül eredeti és átgondolt díszlet. „Világ” attól lenne, ami mindezek mögött rejtőzhetne. Valami titokzatos és megfoghatatlan, egy magasabb minőség, amit hívhatunk – jobb híján – filozófiának is, illetve filozófiák rendszerének, hiszen egységes világ nem létezik.

Jó és rossz, hűség és árulás, s az ezek elkülönítéséért önmagunkkal folytatott küzdelem előírt elemei a kalandregény műfajának, amiből nem származik mélyebb tartalom. Az olvasó mégis hálás az ilyesmiért, mert az ilyen kellemesen kitölti a szépen sorjázó hirigek között tátongó űrt, és helyenként jótékonyan „besűríti” a történetet. Sanderson becsületére legyen mondva, kis híján sikerül átlendülnie a Tolkient minden más fantasy szerzőtől elválasztó határvonalon, de éppen a vonal előtt megáll. Talán nem futja többre, talán csak a nagy előd iránti tiszteletből, esetleg nem is akar. És az is lehet, hogy nincs is jogunk többet várni: ha már egyszer kézbe vehetünk egy a klasszikus megközelítéssel együtt is üdén újszerű, túlírtságában is fordulatos, sőt, helyenként kifejezetten izgalmas fantasy „bestsellert”, amelyben szerethető karakterekért izgulhatunk.

Most pedig haladéktalanul menjünk is tovább a második részre, mert hiszen „Mindig lesznek újabb titkok”!

(Hátha az is kiderül, mi a helyzet a rozsdával – bocs :D)

Az első rész után úgy álltam neki, hogy eleinte csak figyelek. Szemem előtt lebegett több molyos kolléga értékelése is, tehát számítottam rá, hogy lassan indul, később aztán felpördül. Úgy a hatszázadik oldal táján elkezdtem kicsit sokallani, hogy ez még mindig az „eleje”. Olybá tűnt, ez egy tipikus második rész, ami kizárólag a harmadik kedvéért íródott, sokkal inkább erőgyűjtés, mint valódi történet. Őszintén szólva túlzottnak tartottam az erre a részre megsokasodott és göngyölítésre váró szálat, Vin vívódását erőltetettnek éreztem, a két terrisi kutatásait parttalan agymenésnek, a politikai vonalat műfajidegennek, ugyanakkor naivnak. Ha nincs a két új szereplő, az ígéretes – bár kevésbé meggyőző – Zane és a kitűnően megformált OreSeur, belefulladtam volna a szóözönbe.

És éppen amikor feladtam volna – beindult. Nagyjából olyan váratlan hevességgel, mint ahogy Vin képes beindulni, amikor istenesen rátaszít egy adag acélra, és a szemben álló fél süvítve hasító nyílvesszőnek nézi őt.

Innentől kéretik óvatosnak lenni, mert ettől a pillanattól fogva infarktusgyanús fordulatok száguldanak végig a félálomból riadt olvasó agyán, lelkén, zsigerein, és olyan gyönyörűen, tisztán és logikusan helyére kerül minden, miközben új titkok születnek (ahogy a Túlélő ígérte), hogy az ember legszívesebben azonnal újraolvasná az „elejét”, az addiginál figyelmesebben kutatva elrejtett utalások után.

Még mindig nem Tolkien, de már nem is hiányzik, mestermű így is. Nem tudom, mikor jön ki a harmadik kötet, de nagyon várom, és az sem érdekel, ha az „elején” az is lassú lesz.

Mert történt valami fontos velem: már bízom az íróban.

Készül a számítógépes szerepjáték


Post Navigation