Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Archive for the tag “kalandregény”

Benkő László: Viharlovasok – A táltos fia

“Ugros eliminandos esse!”

Benkő László a Honfoglalás trilógia után, az idei (2012-es, 83.) Könyvhétre megjelent regényében újra felidézte távoli őseink korát. Talán újabb sorozatot sejthetünk, legalábbis erre utal az alcím megléte.

Elődeink már negyedik éve élnek a Kárpát-medence keleti felében, északon meghódoltak a morvák, délen a bolgárok Bizánctól féltik földjüket, s inkább megtartják a békét a magyarokkal, mintsem két tűz közé kerüljenek, a honfoglalók kevert népessége pedig lassanként barátkozik az idegen környezettel. Az Alföld és a Duna-Tisza köze az Uráltól húzódó sztyeppe övezet végső nyúlványaként ugyan ismerős tájék, de a hely így is szűk a tágasabb térségekhez szokott nemzetségek számára, túl a Dunán pedig még csak a Balaton egyharmadánál húzódik a gyepű, s attól nyugatabbra, a valamikori Pannónia még frankok, germánok határvidéke. Bővebben…

Reklámok

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv

Nem szeretem ezt a címet! Nagy is, “indiánkönyv” is. Nagynak, persze, valóban nagy, de nem “indiánkönyv”, bár jócskán akadnak a szereplők között indiánok. Így együtt úgy hat, mintha valamilyen ismeretterjesztő művet vennénk kezünkbe. Jobban szeretem ennek az ötrészes sorozatnak kötetenkénti kiadásait, különösen azt a változatot, amin magam is felnőttem. S ha már megszületett az ötlet valamikor a hatvanas évek végén, hogy hasonló formátumban, egymás után jelenjen meg a “Nagy” Winnetou, meg ez a másik “nagy”, emezt megtisztelhették volna valami lényegibb címmel. Mondjuk így: Bőrharisnya történetek… Hiszen ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait. Bővebben…

Rejtő Jenő: Egy bolond száz bajt csinál

Jó volt ez! Régen nem olvastam már Rejtőt, de hogy nézett volna már az ki, hogy hajdanvolt, pirkadatig tartó Rejtő idézet versenyek standard dobogósa ne induljon a Mesterrel kapcsolatos molyos kihíváson?

Olyan regényét akartam most olvasni, amihez eddig még nem volt szerencsém, és ezt választottam.

Első gondolatom az volt vele kapcsolatban, hogy P. Howard light… Aztán elszégyelltem magam. Hiszen tud mindent ez a regény, amit egy Rejtő regénynek tudnia kell! Képtelen alaphelyzet, kellően megkavart cselekmény menetrend szerint érkező újabb fordulatokkal, szerethető karakterek, és persze a megszokott, kifacsart világlátás, ami annak a bizonyos, sajátos humornak a jegyében beszélteti a szereplőket, amitől odafagy az ember arcára régi ismerőse, a félhülye vigyor. Igen, a metrón is… Ha valaki elhúzott szájjal, elkerekedett szemekkel bámul egy könyvet a metrón (buszon, villamoson, vonaton), az vagy az aranycsinálás megtalált receptjét elemzi, vagy a jövő heti lottószámokat memorizálja, vagy – mint esetemben – Rejtőt olvas.

Én hajdanában intravénásan szedtem Rejtő klasszikusait, tehát most Don Fülig, P. Fred, Galamb, Gorcsev Iván, „Nevem van…, ez, hogy Vanek”, Tuskó, Senki Alfonz és XIII. Pác Tivald köreiből érkeztem Félixékhez, és ezzel nem adtam számukra elegendő esélyt a kibontakozásra. De ha valakinek ez lesz az első Rejtője, ugyanúgy hűdéses rohamokat fog kapni minden második oldalon, mint aki mondjuk Az elátkozott parttal, vagy valamelyik „cirkálóval” kezd.

És kell is olvasni őt, a Mestert! Neki kijár az örök élet, nekünk pedig a röhögésből táplálkozó időleges újjászületés :))

Rejtő Jenő (P. Howard)

Suzanne Collins: Éhezők viadala trilógia

Már az első kötet lehengerelt, talán még nem is volt a kezemben ennyire sodró lendületű történet, mégis azért drukkoltam végig, hogy a trilógia ne csak arról szóljon, ami az első rész témája volt. Az első regény története végül is kerek egész, egyszerűen be is lehetett volna fejezni ott, ahol a viadal végét jelzi a bemondó éteri hangja, s a könyv megmaradt volna egy furcsa, bár kétségtelenül nagyon sikeres kalandregénynek, ami újfajta piedesztálra emeli a kegyetlenséget. De szerencsére a történet folytatódik, és hamarosan túllép a felütésnek is értelmezhető első rész adta kereteken. A Viadal tágasabb horizonton folytatódik – és mi mindannyian benne vagyunk. Minden erénye mellett is egyszer használatos ponyvafolyam maradna a három könyv, ha nem lehetne ott érezni a cselekmény mögött ezt a gondolatot. Így azonban megjelenik a történetben valami általános, ami által sikerül tisztességesnek maradnia. Talán ma így kell elmondani az új generációnak, hogy a háború minden emberit elpusztít, nincsenek jók és rosszak, a „hősöket” a véletlen termeli ki (esetleg nagyon is önző okok), miközben semmi sem jutalmazza őket, és az is aljas, aki az „igaz oldalt” lenne hivatott képviselni. Ami pedig egyszer szörnyű volt, az soha nem tűnik el az életünkből, hiába lett vége.

Motívumrendszerét tekintve persze csupa klisé az ókori Spárta világára hajazó Központ és Perem ellentéttől a kamaszkor összes nyűgét hordozó, kvázi-hős kamaszlányon át a bárgyúságig odaadó hősszerelmesig, alkoholista antihősig, lélektelen, de vérprofi médiáig. Valahogy mégis sikerül mindezt oly mesterien összegyúrni, hogy az elcsépeltségig ismert motívumok inkább kapaszkodóként szolgálnak a rohanó cselekmény folyamán ebben az idegenül, mégis fájóan ismerős világban.

Mert hát Panem disztópiája tökéletesen elképzelhető, egyenes folytatása mai világunknak, hiszen gyökerei itt kapaszkodnak körülöttünk. Nyilvánvaló, hogy „Amerika” sem örök, mint ahogy nem volt az a világtörténelem eddigi legsikeresebb gazdasági-politikai formációja, a Római Birodalom sem, a gazdagok és hatalmasok meg a szegény kisemmizettek kontrasztja pedig naponta tapasztalható ma is. A panemi világ kegyetlen cinizmusa nem sokban különbözik a mai szemforgatásától, talán még őszintébb is. A televíziós műsorok jelenlegi „fejlődése” is kijelöli a folyamat irányát, amelynek egy állomását élhetjük át a könyv lapjain. Logikus folytatás az egész, az író mintegy előre szól…

Az egyébként tökéletesen életidegen forma jelentősen hozzájárul a feszültség folyamatos fenntartásához. Állandóan jelenidőben vagyunk, mintha a főszereplő kommentálná a saját magáról készült filmet, így az olvasó jobban érzi azt a kiszolgáltatottságot, ami a szereplők alapélménye. Azért azt érdemes legalább három percre kipróbálni kinek-kinek otthon, milyen hatással lenne a közhangulatra, ha a család minden tagja elkezdené hangosan elmondani mindazt, amit éppen csinál és gondol….

Általánosnak ható vélemény, hogy a vér, a kegyetlenség, a nyílt szadizmus nem hangsúlyos elemek a történetben, „nem ezekben van a lényeg”. Sajnos: de… Ezek igencsak hangsúlyos elemek, tartok tőle, hogy ezek nélkül nem lenne a trilógia ekkora siker. Már ilyen erősségű ingerekre van szükségünk ahhoz, hogy odafigyeljünk valamire, és ezek szerint a történetben megjelenő tévéműsorokhoz hasonló médiadurranások sincsenek annyira messze, mint gondolnánk.

Mindenütt azt olvasom, hogy ez lényegében ifjúsági regény lenne. Azért én még reménykedem, hogy nem született egy új al-műfaj az ifjúsági és egyéb kalandregények meglehetősen vegyes világában, a lovaglós-kardozós, hajós-kalózos, gyereknyomozós, indiános, állatos-megható és társaik mellett: a gyerekek-egymást-öldöklős. Ha viszont nagyon is megszületett, akkor bizony elég nagy utat tettünk meg a Tüskevártól meg a Fecskék és Frsukáktól idáig, de legalább ideértünk, nem igaz? És mostantól talán minden eddiginél nagyobb szükségünk van arra, hogy soha ne hagyjon el bennünket a remény…

Frans G. Bengtsson: Rőde Orm

Sajnos befejeztem, és azóta is csodálkozom. A kérdés úgy a 10. oldal óta az: hogy a csudába’ nem tudtam én – történelmi regények elkötelezettje – erről a könyvről semmit, de semmit, pedig már 1973-ban megjelent magyarul! A molyos értékelések irányították rá a figyelmemet, megszereztem, kinyitottam, és most már mindig a hatása alatt leszek. Hihetetlenül jó!

Egyszerű – nyilván az esti tábortűznél sagát mesélő viking harcos szikár beszédmódját idéző – stílusa eleinte szokatlanul fura, s az olvasó arra gondol, hogy ez még csak az eleje, majd belelendül a szerző később, ahogy más regényeknél (és más szerzőknél) szokás. De a szerző nem lendül sehova, ugyanis már lendületből kezdte! Mintha csak a tűz körül ülők unszolására végül beadná a derekát a mesélő, nagyot kortyolna a szabad északi harcosok melegen kínált söréből, s megrázná a pihenőben levetett, kétszarvú sisak alól szabaduló sörényét: na jó, akkor hát elmondom, mint estek a dolgok Rőde Ormmal és a többiekkel. És elmondja – csak így, egyszerűen.

Márpedig Ormmal sok minden megesik. Személyes sorsa oly mértékben fonódik egybe a vérben-hitben születő Európa sorsával, amennyire megérintette azt a vikingek vad, őrült, ugyanakkor végtelenül gyakorlatias és a bajtársiasságot, barátságot mindennél többre tartó világa. Márpedig megérintette – többnyire karddal vagy harci szekercével, s ugyanakkor harcokban edződött (állam-) szervező erővel is.

Rekonstruált viking hajó a “Roskilde”

Pattog a tűz, a mesélő hosszan mondja a történetet, itt-ott megcsavarja, új irányba lendíti, egyetlen pillanatra sem engedi elkókadni hallgatóságát. Megfelelő mértékben adagolja az izgalmakat, helyenként a döbbenetet vagy a meghatottságot, s mint a legnagyobbak, mindvégig távolságot tart, hogy közönsége meg ne rémüljön, bele ne élje magát túlságosan a hallottakba. Ezért aztán folyamatosan mosolyt csal az ajkakra, még arra is figyel, hogy akár a legvadabb harcok vagy a legádázabb ármánykodás történetének mesélése közben is feloldja a feszültséget egy-egy jóízű nevetéssel.

Bengtsson jelentős író, egy tiszta hang a magamutogató, szenvelgő, okoskodó, tollgyalázó, mondatfabrikáló erőlködők között! Szerkezet? Cselekményfűzés? Jellemábrázolás? Rétegek? Pont és ellenpont? Misztikumba hajló mélységek? A mesélő értetlenül néz. Beteg vagy te, harcos – kérdi –, vagy ártó szellemek kerítettek hatalmukba? Inkább hörpints a sörből és élezd a baltádat – mert holnap egy újabb napot ad nekünk ajándékba Odin!

Brandon Sanderson: Ködszerzet I-II-III-IV.

Két allomanta a vashúzást és acéltaszítást gyakorolva röpköd. Egyikük a levegőből gondosan megcéloz egy odalent haladó gyanútlan járókelőt, és egy jól irányzott, hegyes köpéssel eltalálja. A másik rosszallóan csóválja a fejét, és megszólal:
– Most mit égetsz?

Akkor most komolyan… Ez egy kitűnő regény! Őszintén szólva nem vártam, hogy ennyire jó lesz. Az alapötlet – a fémeken alapuló újszerű varázslási rendszerrel és a hatás-ellenhatás elvét zseniálisan működtető térbeli mozgással – annyira üt, hogy eleve megszüli magát a történetet is, amely jó darabig a tizenegyedik fém körül forog. Ha akad egy ekkora ötlet, már csak a karakterek és a fordulatok kellenek, amelyek majd körbefonják az emberi viszonylatokat, amennyiben lesznek ilyenek. Sanderson egész jól elboldogul ezekkel is. Bár a mellékszereplők közül talán csak Sazed figurája sikerül olyan „igazira”, de a két főszereplő alakja is megfelelően összetett. A szkák lényegében bábok, „megváltó” nélkül olyanok, mint a tök, éppen ezért szükséges a jézusi párhuzam, ami külön is elgondolkodtató. A mű érdekes, jól szerkesztett, a végére még az üresjáratnak tűnő részek is értelmet kapnak. Nem hiszem, hogy jelenleg ennél sokkal többet tudna a „high fantasy”.

„Világ” nincs, mert a kitalált földrajzi helyek és népek, s a könyvben fellelhető sajátos mágiarendszer használóinak kasztszerűen felosztott társadalma nem világ, hanem díszlet, a fantasy mint műfaj adta szinte végtelen lehetőségek közötti kötelező válogatás, bár kétségtelenül eredeti és átgondolt díszlet. „Világ” attól lenne, ami mindezek mögött rejtőzhetne. Valami titokzatos és megfoghatatlan, egy magasabb minőség, amit hívhatunk – jobb híján – filozófiának is, illetve filozófiák rendszerének, hiszen egységes világ nem létezik.

Jó és rossz, hűség és árulás, s az ezek elkülönítéséért önmagunkkal folytatott küzdelem előírt elemei a kalandregény műfajának, amiből nem származik mélyebb tartalom. Az olvasó mégis hálás az ilyesmiért, mert az ilyen kellemesen kitölti a szépen sorjázó hirigek között tátongó űrt, és helyenként jótékonyan „besűríti” a történetet. Sanderson becsületére legyen mondva, kis híján sikerül átlendülnie a Tolkient minden más fantasy szerzőtől elválasztó határvonalon, de éppen a vonal előtt megáll. Talán nem futja többre, talán csak a nagy előd iránti tiszteletből, esetleg nem is akar. És az is lehet, hogy nincs is jogunk többet várni: ha már egyszer kézbe vehetünk egy a klasszikus megközelítéssel együtt is üdén újszerű, túlírtságában is fordulatos, sőt, helyenként kifejezetten izgalmas fantasy „bestsellert”, amelyben szerethető karakterekért izgulhatunk.

Most pedig haladéktalanul menjünk is tovább a második részre, mert hiszen „Mindig lesznek újabb titkok”!

(Hátha az is kiderül, mi a helyzet a rozsdával – bocs :D)

Az első rész után úgy álltam neki, hogy eleinte csak figyelek. Szemem előtt lebegett több molyos kolléga értékelése is, tehát számítottam rá, hogy lassan indul, később aztán felpördül. Úgy a hatszázadik oldal táján elkezdtem kicsit sokallani, hogy ez még mindig az „eleje”. Olybá tűnt, ez egy tipikus második rész, ami kizárólag a harmadik kedvéért íródott, sokkal inkább erőgyűjtés, mint valódi történet. Őszintén szólva túlzottnak tartottam az erre a részre megsokasodott és göngyölítésre váró szálat, Vin vívódását erőltetettnek éreztem, a két terrisi kutatásait parttalan agymenésnek, a politikai vonalat műfajidegennek, ugyanakkor naivnak. Ha nincs a két új szereplő, az ígéretes – bár kevésbé meggyőző – Zane és a kitűnően megformált OreSeur, belefulladtam volna a szóözönbe.

És éppen amikor feladtam volna – beindult. Nagyjából olyan váratlan hevességgel, mint ahogy Vin képes beindulni, amikor istenesen rátaszít egy adag acélra, és a szemben álló fél süvítve hasító nyílvesszőnek nézi őt.

Innentől kéretik óvatosnak lenni, mert ettől a pillanattól fogva infarktusgyanús fordulatok száguldanak végig a félálomból riadt olvasó agyán, lelkén, zsigerein, és olyan gyönyörűen, tisztán és logikusan helyére kerül minden, miközben új titkok születnek (ahogy a Túlélő ígérte), hogy az ember legszívesebben azonnal újraolvasná az „elejét”, az addiginál figyelmesebben kutatva elrejtett utalások után.

Még mindig nem Tolkien, de már nem is hiányzik, mestermű így is. Nem tudom, mikor jön ki a harmadik kötet, de nagyon várom, és az sem érdekel, ha az „elején” az is lassú lesz.

Mert történt valami fontos velem: már bízom az íróban.

Készül a számítógépes szerepjáték


Post Navigation