Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Archive for the tag “ókor”

William Dietrich: Hadrianus fala

Jó könyv volt, amolyan egyszer használatos, de vállalható.  Könyvtárban találtam, korábban nem hallottam róla, és megérte kihozni. A Pulitzer díjas író ügyesen operál a hanyatló Római Birodalom, a némileg idealizált brit-kelta világ és a még útkereső korai kereszténység találkozása adta helyzettel, amit keretbe foglal a római állam megbízásából vizsgálatot folytató Draco inspektor szerepeltetése. A történet izgalmas, fordulatos, s még elfogadható mértékben megérinti az olvasó lelkének romantikára fogékony szegletét is. Nyaraláshoz, lábadozáshoz, lusta vasárnap délutánokhoz ideális, vagy – mint nekem – a reggeli és délutáni hosszú metrózásokhoz, mert kikapcsol, nem gyötör agyon fellengzős igazságaival, időnként mégis megtalál egy-egy azonnal újra elolvasandó gondolattal. Csak egyetlen csillagnyi plusz hiányzik belőle ahhoz, hogy igazi kedvenc legyen, mindig újraolvasandó, örök szerelem, de e nélkül is bátran ajánlható a történelmi regények kedvelőinek.

— ψ —

“”– Milyen az, amikor csatára készülődnek? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
Longinus nem fortyan föl a kérdésemre. Megérti, hogy tényleg tudni akarom. – Mint egy imádság – feleli. – Nemcsak úgy értem, hogy imádkozik az ember, ahogy minden épeszű katona teszi, hanem hogy a harcra való készülődés önmagában is egy rítus, a meditáció egy formája. Nem tudom, másoknak milyen, de nekem ilyenkor mindig tele az agyam gondolatokkal. Megélesítem a fegyvereimet. Keveset eszem, hogy gyors legyek, és hogy elkerüljem a fertőzés veszélyét, ha gyomron szúrnának. [………….]
– Nem fél?
– Minden józan gondolkodású ember fél. De a katonák már régen e mellett a sors mellett döntöttek, és túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy életben maradjanak, semhogy hagyhatnák, hogy eluralkodjon rajtuk a félelem. Egyébként pedig ott vannak az embernek a bajtársai, akikkel megosztja a sorsát. Ez olyasfajta barátság, amilyet egy civil sohasem ismerhet. Mindannyiunk élete a többiektől függ, ebben pedig édesbús szeretet van.
– Szeretet? Egy csatában?
– Inspektor, a háború nem a gyűlöletről szól, hanem a testvériségről.””

Hadrianus falának maradványai

Spíró György: Fogság

„Még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.”

Amikor olvastam, mindig velem volt. Hurcoltam magammal konyhába, nappaliba, HÉV-re, metróra, nem érdekelt, hogy mekkora és mennyire súlyos darab. A szörnyen sűrű kezdeteken átvergődve egyszercsak megfogott, és nem engedett el egészen az utolsó oldalig. Külön köszönöm, hogy időnként még meg is nevettetett!

Ezt a könyvét Spiró György 12 éven át – két állás ellátása mellett – éjszakánként írta. Hihetetlen teljesítmény! Az így született mű nagyregény, a szó minden értelmében az. A regény műfaja klasszikusan azt vállalja, hogy egy cselekményvonulat mentén bemutatja a „külső és belső világ” teljességét. Spiró e könyvében ezt teszi. S ha arra gondolunk, mennyi mindent műveltek szerte a világon az elmúlt évtizedekben és művelnek ma is prózafaragók „regény” címén, akkor ez mindenképpen méltányolandó teljesítmény.

Uri, a főhős, vézna, beteges, félvak zsidó fiú. Ezek az adottságok tartják „fogságban” élete végéig, mint mindannyiunkat a magunkéi, s ugyanakkor ezek szükségesek ahhoz, hogy végigélve a korabeli világ jellegzetes helyeit és helyzeteit a Krisztus-kori Római Birodalomban, megmaradhasson kívülállónak –

Alexandria a Pharosszal

az íróval és velünk együtt. Ez a kényszerűségből fakadó külső szemlélődés képes feltárni a felszín alatt rejtező lényeget, önnön valójukban láttatni az események s az emberi reakciók mozgatórugóit. Mindezt oly zsigeri plasztikussággal, mintha minden a jelenben történne, s magunk is részesei lennénk. Uri végigjárja a Római Birodalom súlyponti helyszíneit, s hányatott élete során csupán három olyan dologgal találkozik, ami – ha boldoggá nem is -, legalább elégedetté teszi: amikor padlóburkolással foglalkozik, amikor tanul s amikor tekercseket, könyveket gyűjt. A megannyi hátránnyal küzdő „fogoly” így jut el a konkréttól az általánosig, s ez utóbbit megragadva kívánna nyomot hagyni maga után, az élete alkonyán féltő gonddal gyűjtött és rendezgetett könyvtár lenne az ő testamentuma. Így akar értékeket megőrizni egy kaotikusnak látott világban, tanúságot tenni a látottakról és tapasztaltakról, de végül ez sem sikerül neki. Az író vallomása lenne ez saját hivatásáról vagy általában a kultúra szerepéről? Netán magáról az emberiségről, amely a szemünk láttára rokkan bele saját vélt küldetésének erejét meghaladó terheibe? Ezek persze csak kérdések, ne magyarázzunk bele semmit, elég az, ami valóban benne van a történetben.

Heródes temploma (Forrás: eklezsia.hu)

Szerénytelen megítélésem szerint ez korunk nagyregénye. Nobel díjas mű – lehetne, amennyiben az író hajlandó lenne odaállni valamilyen érték mellé. De a könyv lapjain minden náció, társadalmi osztály és csoport, ideológia, meglévő és születő vallás megkapja a maga fricskáját. Mert semmi sem az, aminek mutatja magát… Uri – túl az életösztön diktálta kisebb-nagyobb megalkuvásokon – mindvégig független marad, s így – magányos. Az egyetlen felfedezhető igazi érték (vezérfonal?), ami Uri esetében ösztönös, Spiró számára nyilván tudatos: a kételkedés. A történések, jelenségek, szellemi áramlatok észlelése kapcsán megfogalmazódó örök kérdés: „kinek az érdeke?”. A válaszok pedig nem visznek előrébb – legfeljebb csak tovább…

A Fogság történelmi regény. Mind aprólékos hitelessége, mind mélységei, mind szerkesztésmódja azzá teszik. A klasszikus megközelítés azonban életteli, ha úgy tetszik „modern” szemlélettel párosul. Nem a régmúltról olvasunk ugyanis a több mint hétszáz oldalon! Mert ez félreérthetetlenül a mi világunk – már hosszú évezredek óta.

Post Navigation