Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Archive for the tag “regény”

Benkő László: Viharlovasok – A táltos fia

“Ugros eliminandos esse!”

Benkő László a Honfoglalás trilógia után, az idei (2012-es, 83.) Könyvhétre megjelent regényében újra felidézte távoli őseink korát. Talán újabb sorozatot sejthetünk, legalábbis erre utal az alcím megléte.

Elődeink már negyedik éve élnek a Kárpát-medence keleti felében, északon meghódoltak a morvák, délen a bolgárok Bizánctól féltik földjüket, s inkább megtartják a békét a magyarokkal, mintsem két tűz közé kerüljenek, a honfoglalók kevert népessége pedig lassanként barátkozik az idegen környezettel. Az Alföld és a Duna-Tisza köze az Uráltól húzódó sztyeppe övezet végső nyúlványaként ugyan ismerős tájék, de a hely így is szűk a tágasabb térségekhez szokott nemzetségek számára, túl a Dunán pedig még csak a Balaton egyharmadánál húzódik a gyepű, s attól nyugatabbra, a valamikori Pannónia még frankok, germánok határvidéke. Bővebben…

Reklámok

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv

Nem szeretem ezt a címet! Nagy is, “indiánkönyv” is. Nagynak, persze, valóban nagy, de nem “indiánkönyv”, bár jócskán akadnak a szereplők között indiánok. Így együtt úgy hat, mintha valamilyen ismeretterjesztő művet vennénk kezünkbe. Jobban szeretem ennek az ötrészes sorozatnak kötetenkénti kiadásait, különösen azt a változatot, amin magam is felnőttem. S ha már megszületett az ötlet valamikor a hatvanas évek végén, hogy hasonló formátumban, egymás után jelenjen meg a “Nagy” Winnetou, meg ez a másik “nagy”, emezt megtisztelhették volna valami lényegibb címmel. Mondjuk így: Bőrharisnya történetek… Hiszen ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait. Bővebben…

Yrjö Kokko: A négy szél útja

Öt csillagot érdemel, mert szerettem és jól éreztem magam olvasása közben. Sajátos stílusú regény egy sajátos világról, amely úgy édeni, hogy szinte az alapvető életfeltételeket is nélkülözi, azokért naponta meg kell küzdeniük a benne élőknek.

Az inkább töltelékmondatokból álló fülszöveg nem említi sem a formát, sem a történetvezetést, pedig Kokko virtuóz mindkettőben. Nem egyszerűen leírja a messzi Észak-Európa gyönyörűen kietlen tájain küszködők életét, lappokét és odatelepült „déliekét”, hanem a történet minden elemével érzékelteti azt. Ez pedig zseniális, nem kevesebb…

A regényen végigvonuló látszólagos távolságtartás ellenére hol a döbbenet, hol a fájdalom, hol a részvét hasít belénk, hol pedig hosszú, megkönnyebbült sóhajjal lapozunk tovább. Sem klasszikus lektűr, sem tudálékoskodó vagy éppen modernkedő „nagyon mai” mű ez a könyv, inkább időtlen és kortalan, az időt másképpen mérő, szerteágazó történet, amelyben a konfliktus maga az élet – mindannyiunké ezen a bolygón, akik talán már nem reménykedve, de kitartóan követjük a magunk rénjeit.

William Dietrich: Hadrianus fala

Jó könyv volt, amolyan egyszer használatos, de vállalható.  Könyvtárban találtam, korábban nem hallottam róla, és megérte kihozni. A Pulitzer díjas író ügyesen operál a hanyatló Római Birodalom, a némileg idealizált brit-kelta világ és a még útkereső korai kereszténység találkozása adta helyzettel, amit keretbe foglal a római állam megbízásából vizsgálatot folytató Draco inspektor szerepeltetése. A történet izgalmas, fordulatos, s még elfogadható mértékben megérinti az olvasó lelkének romantikára fogékony szegletét is. Nyaraláshoz, lábadozáshoz, lusta vasárnap délutánokhoz ideális, vagy – mint nekem – a reggeli és délutáni hosszú metrózásokhoz, mert kikapcsol, nem gyötör agyon fellengzős igazságaival, időnként mégis megtalál egy-egy azonnal újra elolvasandó gondolattal. Csak egyetlen csillagnyi plusz hiányzik belőle ahhoz, hogy igazi kedvenc legyen, mindig újraolvasandó, örök szerelem, de e nélkül is bátran ajánlható a történelmi regények kedvelőinek.

— ψ —

“”– Milyen az, amikor csatára készülődnek? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
Longinus nem fortyan föl a kérdésemre. Megérti, hogy tényleg tudni akarom. – Mint egy imádság – feleli. – Nemcsak úgy értem, hogy imádkozik az ember, ahogy minden épeszű katona teszi, hanem hogy a harcra való készülődés önmagában is egy rítus, a meditáció egy formája. Nem tudom, másoknak milyen, de nekem ilyenkor mindig tele az agyam gondolatokkal. Megélesítem a fegyvereimet. Keveset eszem, hogy gyors legyek, és hogy elkerüljem a fertőzés veszélyét, ha gyomron szúrnának. [………….]
– Nem fél?
– Minden józan gondolkodású ember fél. De a katonák már régen e mellett a sors mellett döntöttek, és túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy életben maradjanak, semhogy hagyhatnák, hogy eluralkodjon rajtuk a félelem. Egyébként pedig ott vannak az embernek a bajtársai, akikkel megosztja a sorsát. Ez olyasfajta barátság, amilyet egy civil sohasem ismerhet. Mindannyiunk élete a többiektől függ, ebben pedig édesbús szeretet van.
– Szeretet? Egy csatában?
– Inspektor, a háború nem a gyűlöletről szól, hanem a testvériségről.””

Hadrianus falának maradványai

Bernard Malamud: Jozip népe

1877-ben nagy események történnek a világban: Edison feltalálja a fonográfot és megjelenik Tolsztoj Anna Kareninája. Ugyanebben az esztendőben zajlik le az Észak-amerikai Nagy Medencéből (Great Basin) induló nez percé (népörszi) indián nép kálváriája. Heinmot Tujalaket, a törzse élén hőssé váló főnök, megkísérli kivezetni népét az Egyesült Államok területéről Kanadába, ahol már évek óta szabadon él egy szintén menekült lakota (sziú) csoport a legendás Ülő Bika vezetésével. A harcolva hátráló indiánokat a kék kabátosok közvetlenül a határ előtt bekerítik, s a büszke nez percé-k a többi indián nép maradékaihoz hasonlóan maguk is rezervátumba kényszerülnek. Heinmot Tujalaket osztozik népe sorsában, haláláig rabkenyerén él, de neve ma is ismert Amerikában, legalábbis az elnyomottakért, jogfosztottakért szót emelők köreiben. Bár inkább azon a néven ismerik, amit a fehérek adtak neki: Joseph főnök.

Mintha a híres Joseph neve jelenne meg Jozipként Malamudnak ebben a félbemaradt regényében, amely az író tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt már nem készülhetett el tökéletesen. A történet ugyanaz: Jozip megkísérli kivezetni nez pecé-ket a terjeszkedő és egyre erőszakosabb Egyesült Államokból Kanada szabadabb földjére.

Saját írói módszerét így határozza meg az író: „Legalább háromszor írok meg egy könyvet vagy elbeszélést. Először, hogy tisztába jöjjek szándékaimmal, másodszor a stilisztikai javításokat végzem el, harmadszorra pedig arra ügyelek, hogy világossá váljék, mit is akarok közölni írásommal.”

A Jozip népe még az első fázisban tartott, amikor Malamud örökre letette a tollat, így nem tudható, mivé fejlődött volna a szöveg. Bár a történet befejező részére vonatkozó írói jegyzetek fönnmaradtak, a kész mű ezekből sem ismerhető meg, hiszen ahhoz a lezárt történet mellett a végső formára is szükség lenne. Ennek ellenére élvezhető a könyv, különleges szemlélete megkülönbözteti minden más „indiános” elbeszéléstől, már csak Malamud humora miatt is, ami egyetlen pillanatra sem engedi, hogy hagyományos indiántörténetként olvassuk a művet.

A sztori és a helyenként szinte gunyorossá váló világszemlélet talán Thomas Berger Kis Nagy Emberével rokonítható, míg a főhős, az amerikai határvidék úttalan útjain kóborló – maga is kitaszított – zsidó házalóból a nez percé törzs főnökévé váló és mózesi feladatot vállaló Yozip (később Jozip) figurája – furcsamód – Tolkien A hobbit című regényének Bilbójával. Bilbó ilyen látszólag magának való tesze-tosza, élhetetlen figura, aki maga sem hiszi el, hogy éles helyzetekben folyton jó döntéseket hoz és kifejezetten – bár rendszerint kényszerűségből – bátran viselkedik.

A könyv ebben a formájában is része Malamud életművének, az író kedvelői sajnálni fogják, hogy ilyen rövidre szabta a sors.

Heinmot Tujalaket (Joseph főnök)

A nez percé háborúról lásd: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem

Kihívás a Molyon:  indiánregényolvasós /hallgatós

Spíró György: Fogság

„Még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.”

Amikor olvastam, mindig velem volt. Hurcoltam magammal konyhába, nappaliba, HÉV-re, metróra, nem érdekelt, hogy mekkora és mennyire súlyos darab. A szörnyen sűrű kezdeteken átvergődve egyszercsak megfogott, és nem engedett el egészen az utolsó oldalig. Külön köszönöm, hogy időnként még meg is nevettetett!

Ezt a könyvét Spiró György 12 éven át – két állás ellátása mellett – éjszakánként írta. Hihetetlen teljesítmény! Az így született mű nagyregény, a szó minden értelmében az. A regény műfaja klasszikusan azt vállalja, hogy egy cselekményvonulat mentén bemutatja a „külső és belső világ” teljességét. Spiró e könyvében ezt teszi. S ha arra gondolunk, mennyi mindent műveltek szerte a világon az elmúlt évtizedekben és művelnek ma is prózafaragók „regény” címén, akkor ez mindenképpen méltányolandó teljesítmény.

Uri, a főhős, vézna, beteges, félvak zsidó fiú. Ezek az adottságok tartják „fogságban” élete végéig, mint mindannyiunkat a magunkéi, s ugyanakkor ezek szükségesek ahhoz, hogy végigélve a korabeli világ jellegzetes helyeit és helyzeteit a Krisztus-kori Római Birodalomban, megmaradhasson kívülállónak –

Alexandria a Pharosszal

az íróval és velünk együtt. Ez a kényszerűségből fakadó külső szemlélődés képes feltárni a felszín alatt rejtező lényeget, önnön valójukban láttatni az események s az emberi reakciók mozgatórugóit. Mindezt oly zsigeri plasztikussággal, mintha minden a jelenben történne, s magunk is részesei lennénk. Uri végigjárja a Római Birodalom súlyponti helyszíneit, s hányatott élete során csupán három olyan dologgal találkozik, ami – ha boldoggá nem is -, legalább elégedetté teszi: amikor padlóburkolással foglalkozik, amikor tanul s amikor tekercseket, könyveket gyűjt. A megannyi hátránnyal küzdő „fogoly” így jut el a konkréttól az általánosig, s ez utóbbit megragadva kívánna nyomot hagyni maga után, az élete alkonyán féltő gonddal gyűjtött és rendezgetett könyvtár lenne az ő testamentuma. Így akar értékeket megőrizni egy kaotikusnak látott világban, tanúságot tenni a látottakról és tapasztaltakról, de végül ez sem sikerül neki. Az író vallomása lenne ez saját hivatásáról vagy általában a kultúra szerepéről? Netán magáról az emberiségről, amely a szemünk láttára rokkan bele saját vélt küldetésének erejét meghaladó terheibe? Ezek persze csak kérdések, ne magyarázzunk bele semmit, elég az, ami valóban benne van a történetben.

Heródes temploma (Forrás: eklezsia.hu)

Szerénytelen megítélésem szerint ez korunk nagyregénye. Nobel díjas mű – lehetne, amennyiben az író hajlandó lenne odaállni valamilyen érték mellé. De a könyv lapjain minden náció, társadalmi osztály és csoport, ideológia, meglévő és születő vallás megkapja a maga fricskáját. Mert semmi sem az, aminek mutatja magát… Uri – túl az életösztön diktálta kisebb-nagyobb megalkuvásokon – mindvégig független marad, s így – magányos. Az egyetlen felfedezhető igazi érték (vezérfonal?), ami Uri esetében ösztönös, Spiró számára nyilván tudatos: a kételkedés. A történések, jelenségek, szellemi áramlatok észlelése kapcsán megfogalmazódó örök kérdés: „kinek az érdeke?”. A válaszok pedig nem visznek előrébb – legfeljebb csak tovább…

A Fogság történelmi regény. Mind aprólékos hitelessége, mind mélységei, mind szerkesztésmódja azzá teszik. A klasszikus megközelítés azonban életteli, ha úgy tetszik „modern” szemlélettel párosul. Nem a régmúltról olvasunk ugyanis a több mint hétszáz oldalon! Mert ez félreérthetetlenül a mi világunk – már hosszú évezredek óta.

Frans G. Bengtsson: Rőde Orm

Sajnos befejeztem, és azóta is csodálkozom. A kérdés úgy a 10. oldal óta az: hogy a csudába’ nem tudtam én – történelmi regények elkötelezettje – erről a könyvről semmit, de semmit, pedig már 1973-ban megjelent magyarul! A molyos értékelések irányították rá a figyelmemet, megszereztem, kinyitottam, és most már mindig a hatása alatt leszek. Hihetetlenül jó!

Egyszerű – nyilván az esti tábortűznél sagát mesélő viking harcos szikár beszédmódját idéző – stílusa eleinte szokatlanul fura, s az olvasó arra gondol, hogy ez még csak az eleje, majd belelendül a szerző később, ahogy más regényeknél (és más szerzőknél) szokás. De a szerző nem lendül sehova, ugyanis már lendületből kezdte! Mintha csak a tűz körül ülők unszolására végül beadná a derekát a mesélő, nagyot kortyolna a szabad északi harcosok melegen kínált söréből, s megrázná a pihenőben levetett, kétszarvú sisak alól szabaduló sörényét: na jó, akkor hát elmondom, mint estek a dolgok Rőde Ormmal és a többiekkel. És elmondja – csak így, egyszerűen.

Márpedig Ormmal sok minden megesik. Személyes sorsa oly mértékben fonódik egybe a vérben-hitben születő Európa sorsával, amennyire megérintette azt a vikingek vad, őrült, ugyanakkor végtelenül gyakorlatias és a bajtársiasságot, barátságot mindennél többre tartó világa. Márpedig megérintette – többnyire karddal vagy harci szekercével, s ugyanakkor harcokban edződött (állam-) szervező erővel is.

Rekonstruált viking hajó a “Roskilde”

Pattog a tűz, a mesélő hosszan mondja a történetet, itt-ott megcsavarja, új irányba lendíti, egyetlen pillanatra sem engedi elkókadni hallgatóságát. Megfelelő mértékben adagolja az izgalmakat, helyenként a döbbenetet vagy a meghatottságot, s mint a legnagyobbak, mindvégig távolságot tart, hogy közönsége meg ne rémüljön, bele ne élje magát túlságosan a hallottakba. Ezért aztán folyamatosan mosolyt csal az ajkakra, még arra is figyel, hogy akár a legvadabb harcok vagy a legádázabb ármánykodás történetének mesélése közben is feloldja a feszültséget egy-egy jóízű nevetéssel.

Bengtsson jelentős író, egy tiszta hang a magamutogató, szenvelgő, okoskodó, tollgyalázó, mondatfabrikáló erőlködők között! Szerkezet? Cselekményfűzés? Jellemábrázolás? Rétegek? Pont és ellenpont? Misztikumba hajló mélységek? A mesélő értetlenül néz. Beteg vagy te, harcos – kérdi –, vagy ártó szellemek kerítettek hatalmukba? Inkább hörpints a sörből és élezd a baltádat – mert holnap egy újabb napot ad nekünk ajándékba Odin!

Brandon Sanderson: Ködszerzet I-II-III-IV.

Két allomanta a vashúzást és acéltaszítást gyakorolva röpköd. Egyikük a levegőből gondosan megcéloz egy odalent haladó gyanútlan járókelőt, és egy jól irányzott, hegyes köpéssel eltalálja. A másik rosszallóan csóválja a fejét, és megszólal:
– Most mit égetsz?

Akkor most komolyan… Ez egy kitűnő regény! Őszintén szólva nem vártam, hogy ennyire jó lesz. Az alapötlet – a fémeken alapuló újszerű varázslási rendszerrel és a hatás-ellenhatás elvét zseniálisan működtető térbeli mozgással – annyira üt, hogy eleve megszüli magát a történetet is, amely jó darabig a tizenegyedik fém körül forog. Ha akad egy ekkora ötlet, már csak a karakterek és a fordulatok kellenek, amelyek majd körbefonják az emberi viszonylatokat, amennyiben lesznek ilyenek. Sanderson egész jól elboldogul ezekkel is. Bár a mellékszereplők közül talán csak Sazed figurája sikerül olyan „igazira”, de a két főszereplő alakja is megfelelően összetett. A szkák lényegében bábok, „megváltó” nélkül olyanok, mint a tök, éppen ezért szükséges a jézusi párhuzam, ami külön is elgondolkodtató. A mű érdekes, jól szerkesztett, a végére még az üresjáratnak tűnő részek is értelmet kapnak. Nem hiszem, hogy jelenleg ennél sokkal többet tudna a „high fantasy”.

„Világ” nincs, mert a kitalált földrajzi helyek és népek, s a könyvben fellelhető sajátos mágiarendszer használóinak kasztszerűen felosztott társadalma nem világ, hanem díszlet, a fantasy mint műfaj adta szinte végtelen lehetőségek közötti kötelező válogatás, bár kétségtelenül eredeti és átgondolt díszlet. „Világ” attól lenne, ami mindezek mögött rejtőzhetne. Valami titokzatos és megfoghatatlan, egy magasabb minőség, amit hívhatunk – jobb híján – filozófiának is, illetve filozófiák rendszerének, hiszen egységes világ nem létezik.

Jó és rossz, hűség és árulás, s az ezek elkülönítéséért önmagunkkal folytatott küzdelem előírt elemei a kalandregény műfajának, amiből nem származik mélyebb tartalom. Az olvasó mégis hálás az ilyesmiért, mert az ilyen kellemesen kitölti a szépen sorjázó hirigek között tátongó űrt, és helyenként jótékonyan „besűríti” a történetet. Sanderson becsületére legyen mondva, kis híján sikerül átlendülnie a Tolkient minden más fantasy szerzőtől elválasztó határvonalon, de éppen a vonal előtt megáll. Talán nem futja többre, talán csak a nagy előd iránti tiszteletből, esetleg nem is akar. És az is lehet, hogy nincs is jogunk többet várni: ha már egyszer kézbe vehetünk egy a klasszikus megközelítéssel együtt is üdén újszerű, túlírtságában is fordulatos, sőt, helyenként kifejezetten izgalmas fantasy „bestsellert”, amelyben szerethető karakterekért izgulhatunk.

Most pedig haladéktalanul menjünk is tovább a második részre, mert hiszen „Mindig lesznek újabb titkok”!

(Hátha az is kiderül, mi a helyzet a rozsdával – bocs :D)

Az első rész után úgy álltam neki, hogy eleinte csak figyelek. Szemem előtt lebegett több molyos kolléga értékelése is, tehát számítottam rá, hogy lassan indul, később aztán felpördül. Úgy a hatszázadik oldal táján elkezdtem kicsit sokallani, hogy ez még mindig az „eleje”. Olybá tűnt, ez egy tipikus második rész, ami kizárólag a harmadik kedvéért íródott, sokkal inkább erőgyűjtés, mint valódi történet. Őszintén szólva túlzottnak tartottam az erre a részre megsokasodott és göngyölítésre váró szálat, Vin vívódását erőltetettnek éreztem, a két terrisi kutatásait parttalan agymenésnek, a politikai vonalat műfajidegennek, ugyanakkor naivnak. Ha nincs a két új szereplő, az ígéretes – bár kevésbé meggyőző – Zane és a kitűnően megformált OreSeur, belefulladtam volna a szóözönbe.

És éppen amikor feladtam volna – beindult. Nagyjából olyan váratlan hevességgel, mint ahogy Vin képes beindulni, amikor istenesen rátaszít egy adag acélra, és a szemben álló fél süvítve hasító nyílvesszőnek nézi őt.

Innentől kéretik óvatosnak lenni, mert ettől a pillanattól fogva infarktusgyanús fordulatok száguldanak végig a félálomból riadt olvasó agyán, lelkén, zsigerein, és olyan gyönyörűen, tisztán és logikusan helyére kerül minden, miközben új titkok születnek (ahogy a Túlélő ígérte), hogy az ember legszívesebben azonnal újraolvasná az „elejét”, az addiginál figyelmesebben kutatva elrejtett utalások után.

Még mindig nem Tolkien, de már nem is hiányzik, mestermű így is. Nem tudom, mikor jön ki a harmadik kötet, de nagyon várom, és az sem érdekel, ha az „elején” az is lassú lesz.

Mert történt valami fontos velem: már bízom az íróban.

Készül a számítógépes szerepjáték


Post Navigation