Könyvtámasz

Könyvekről és másról

Archive for the tag “történelmi regény”

Conn Iggulden: A hódító 2.

… a romboló építés üzenete

<<< A cikk első részéhez kattints ide!

A hódító1-horz

Első látásra

A Gabo Könykiadó az angliai megjelenést követően példás gyorsasággal, 2012-ben jelentette meg a művet. Iggulden amolyan házi szerzője a Gabonak, Julius Caesarról szóló sorozata is náluk jelent meg, valószínűleg a készülőfélben lévő, a rózsák háborúja idején Angliában játszódó könyvei is ettől a kiadótól várhatók.

A jelenlegi történelmi-regény kínálat borítói jellemzően a figyelemfelkeltő harsányság és a durva giccs határán mozognak, mintha a kiadók egymást licitálnák túl a dombornyomott, ezüstös-aranyos fémhatást keltő betűkkel, harsogó címlapképekkel. A hódító sorozat borítói sem mentesek a kor divatjától, bár annak némileg enyhébb verzióját képviselik. Bővebben…

Reklámok

Conn Iggulden: A hódító 1.

… avagy a történelmi regény hitelességének kérdéséhez

Elöljáróban

A Vikingek tévésorozat kedvelt figurája Athelstan, a szerzetes. Nevezett viking karrierje azzal kezdődik, hogy a sorozat főszereplője, az egyébként valós történelmi alak Ragnar Lothbrok csapata mintegy testgyakorlásként lemészárolja az ő összes kollégáját a lindisfarnei kolostorban A.D. 793. június 8-án, s ezzel az eseménnyel kezdetét veszi a viking kornak nevezett időszak. A messziről érkezett hajósok magukkal hurcolják a jól sikerült korszakkezdés egyetlen túlélőjét – Athelstant – tengerentúli hazájukba, ahol a volt szerzetes hamarosan rájön, hogy nem rossz gyerekek ezek, már eltekintve attól, hogy megélhetésileg, de olykor csak úgy széles jókedvükben is mészárolgatnak, és amúgy személyes vitáikat is ilyeténképpen intézik el. Ennyi még nyilván belefér, így hamarosan maga is lelkes portyázóvá válik, mert kaland az élet, még ha a korabeli Britannia, Nyugat-Európa, az orosz földek és a távoli, akkor még névtelen Amerika többé-kevésbé ártatlan lakossága legszívesebben tartózkodna az ilyesfajta kalandoktól. Bővebben…

Benkő László: Viharlovasok – A táltos fia

“Ugros eliminandos esse!”

Benkő László a Honfoglalás trilógia után, az idei (2012-es, 83.) Könyvhétre megjelent regényében újra felidézte távoli őseink korát. Talán újabb sorozatot sejthetünk, legalábbis erre utal az alcím megléte.

Elődeink már negyedik éve élnek a Kárpát-medence keleti felében, északon meghódoltak a morvák, délen a bolgárok Bizánctól féltik földjüket, s inkább megtartják a békét a magyarokkal, mintsem két tűz közé kerüljenek, a honfoglalók kevert népessége pedig lassanként barátkozik az idegen környezettel. Az Alföld és a Duna-Tisza köze az Uráltól húzódó sztyeppe övezet végső nyúlványaként ugyan ismerős tájék, de a hely így is szűk a tágasabb térségekhez szokott nemzetségek számára, túl a Dunán pedig még csak a Balaton egyharmadánál húzódik a gyepű, s attól nyugatabbra, a valamikori Pannónia még frankok, germánok határvidéke. Bővebben…

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv

Nem szeretem ezt a címet! Nagy is, “indiánkönyv” is. Nagynak, persze, valóban nagy, de nem “indiánkönyv”, bár jócskán akadnak a szereplők között indiánok. Így együtt úgy hat, mintha valamilyen ismeretterjesztő művet vennénk kezünkbe. Jobban szeretem ennek az ötrészes sorozatnak kötetenkénti kiadásait, különösen azt a változatot, amin magam is felnőttem. S ha már megszületett az ötlet valamikor a hatvanas évek végén, hogy hasonló formátumban, egymás után jelenjen meg a “Nagy” Winnetou, meg ez a másik “nagy”, emezt megtisztelhették volna valami lényegibb címmel. Mondjuk így: Bőrharisnya történetek… Hiszen ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait. Bővebben…

William Dietrich: Hadrianus fala

Jó könyv volt, amolyan egyszer használatos, de vállalható.  Könyvtárban találtam, korábban nem hallottam róla, és megérte kihozni. A Pulitzer díjas író ügyesen operál a hanyatló Római Birodalom, a némileg idealizált brit-kelta világ és a még útkereső korai kereszténység találkozása adta helyzettel, amit keretbe foglal a római állam megbízásából vizsgálatot folytató Draco inspektor szerepeltetése. A történet izgalmas, fordulatos, s még elfogadható mértékben megérinti az olvasó lelkének romantikára fogékony szegletét is. Nyaraláshoz, lábadozáshoz, lusta vasárnap délutánokhoz ideális, vagy – mint nekem – a reggeli és délutáni hosszú metrózásokhoz, mert kikapcsol, nem gyötör agyon fellengzős igazságaival, időnként mégis megtalál egy-egy azonnal újra elolvasandó gondolattal. Csak egyetlen csillagnyi plusz hiányzik belőle ahhoz, hogy igazi kedvenc legyen, mindig újraolvasandó, örök szerelem, de e nélkül is bátran ajánlható a történelmi regények kedvelőinek.

— ψ —

“”– Milyen az, amikor csatára készülődnek? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
Longinus nem fortyan föl a kérdésemre. Megérti, hogy tényleg tudni akarom. – Mint egy imádság – feleli. – Nemcsak úgy értem, hogy imádkozik az ember, ahogy minden épeszű katona teszi, hanem hogy a harcra való készülődés önmagában is egy rítus, a meditáció egy formája. Nem tudom, másoknak milyen, de nekem ilyenkor mindig tele az agyam gondolatokkal. Megélesítem a fegyvereimet. Keveset eszem, hogy gyors legyek, és hogy elkerüljem a fertőzés veszélyét, ha gyomron szúrnának. [………….]
– Nem fél?
– Minden józan gondolkodású ember fél. De a katonák már régen e mellett a sors mellett döntöttek, és túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy életben maradjanak, semhogy hagyhatnák, hogy eluralkodjon rajtuk a félelem. Egyébként pedig ott vannak az embernek a bajtársai, akikkel megosztja a sorsát. Ez olyasfajta barátság, amilyet egy civil sohasem ismerhet. Mindannyiunk élete a többiektől függ, ebben pedig édesbús szeretet van.
– Szeretet? Egy csatában?
– Inspektor, a háború nem a gyűlöletről szól, hanem a testvériségről.””

Hadrianus falának maradványai

Spíró György: Fogság

„Még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.”

Amikor olvastam, mindig velem volt. Hurcoltam magammal konyhába, nappaliba, HÉV-re, metróra, nem érdekelt, hogy mekkora és mennyire súlyos darab. A szörnyen sűrű kezdeteken átvergődve egyszercsak megfogott, és nem engedett el egészen az utolsó oldalig. Külön köszönöm, hogy időnként még meg is nevettetett!

Ezt a könyvét Spiró György 12 éven át – két állás ellátása mellett – éjszakánként írta. Hihetetlen teljesítmény! Az így született mű nagyregény, a szó minden értelmében az. A regény műfaja klasszikusan azt vállalja, hogy egy cselekményvonulat mentén bemutatja a „külső és belső világ” teljességét. Spiró e könyvében ezt teszi. S ha arra gondolunk, mennyi mindent műveltek szerte a világon az elmúlt évtizedekben és művelnek ma is prózafaragók „regény” címén, akkor ez mindenképpen méltányolandó teljesítmény.

Uri, a főhős, vézna, beteges, félvak zsidó fiú. Ezek az adottságok tartják „fogságban” élete végéig, mint mindannyiunkat a magunkéi, s ugyanakkor ezek szükségesek ahhoz, hogy végigélve a korabeli világ jellegzetes helyeit és helyzeteit a Krisztus-kori Római Birodalomban, megmaradhasson kívülállónak –

Alexandria a Pharosszal

az íróval és velünk együtt. Ez a kényszerűségből fakadó külső szemlélődés képes feltárni a felszín alatt rejtező lényeget, önnön valójukban láttatni az események s az emberi reakciók mozgatórugóit. Mindezt oly zsigeri plasztikussággal, mintha minden a jelenben történne, s magunk is részesei lennénk. Uri végigjárja a Római Birodalom súlyponti helyszíneit, s hányatott élete során csupán három olyan dologgal találkozik, ami – ha boldoggá nem is -, legalább elégedetté teszi: amikor padlóburkolással foglalkozik, amikor tanul s amikor tekercseket, könyveket gyűjt. A megannyi hátránnyal küzdő „fogoly” így jut el a konkréttól az általánosig, s ez utóbbit megragadva kívánna nyomot hagyni maga után, az élete alkonyán féltő gonddal gyűjtött és rendezgetett könyvtár lenne az ő testamentuma. Így akar értékeket megőrizni egy kaotikusnak látott világban, tanúságot tenni a látottakról és tapasztaltakról, de végül ez sem sikerül neki. Az író vallomása lenne ez saját hivatásáról vagy általában a kultúra szerepéről? Netán magáról az emberiségről, amely a szemünk láttára rokkan bele saját vélt küldetésének erejét meghaladó terheibe? Ezek persze csak kérdések, ne magyarázzunk bele semmit, elég az, ami valóban benne van a történetben.

Heródes temploma (Forrás: eklezsia.hu)

Szerénytelen megítélésem szerint ez korunk nagyregénye. Nobel díjas mű – lehetne, amennyiben az író hajlandó lenne odaállni valamilyen érték mellé. De a könyv lapjain minden náció, társadalmi osztály és csoport, ideológia, meglévő és születő vallás megkapja a maga fricskáját. Mert semmi sem az, aminek mutatja magát… Uri – túl az életösztön diktálta kisebb-nagyobb megalkuvásokon – mindvégig független marad, s így – magányos. Az egyetlen felfedezhető igazi érték (vezérfonal?), ami Uri esetében ösztönös, Spiró számára nyilván tudatos: a kételkedés. A történések, jelenségek, szellemi áramlatok észlelése kapcsán megfogalmazódó örök kérdés: „kinek az érdeke?”. A válaszok pedig nem visznek előrébb – legfeljebb csak tovább…

A Fogság történelmi regény. Mind aprólékos hitelessége, mind mélységei, mind szerkesztésmódja azzá teszik. A klasszikus megközelítés azonban életteli, ha úgy tetszik „modern” szemlélettel párosul. Nem a régmúltról olvasunk ugyanis a több mint hétszáz oldalon! Mert ez félreérthetetlenül a mi világunk – már hosszú évezredek óta.

Frans G. Bengtsson: Rőde Orm

Sajnos befejeztem, és azóta is csodálkozom. A kérdés úgy a 10. oldal óta az: hogy a csudába’ nem tudtam én – történelmi regények elkötelezettje – erről a könyvről semmit, de semmit, pedig már 1973-ban megjelent magyarul! A molyos értékelések irányították rá a figyelmemet, megszereztem, kinyitottam, és most már mindig a hatása alatt leszek. Hihetetlenül jó!

Egyszerű – nyilván az esti tábortűznél sagát mesélő viking harcos szikár beszédmódját idéző – stílusa eleinte szokatlanul fura, s az olvasó arra gondol, hogy ez még csak az eleje, majd belelendül a szerző később, ahogy más regényeknél (és más szerzőknél) szokás. De a szerző nem lendül sehova, ugyanis már lendületből kezdte! Mintha csak a tűz körül ülők unszolására végül beadná a derekát a mesélő, nagyot kortyolna a szabad északi harcosok melegen kínált söréből, s megrázná a pihenőben levetett, kétszarvú sisak alól szabaduló sörényét: na jó, akkor hát elmondom, mint estek a dolgok Rőde Ormmal és a többiekkel. És elmondja – csak így, egyszerűen.

Márpedig Ormmal sok minden megesik. Személyes sorsa oly mértékben fonódik egybe a vérben-hitben születő Európa sorsával, amennyire megérintette azt a vikingek vad, őrült, ugyanakkor végtelenül gyakorlatias és a bajtársiasságot, barátságot mindennél többre tartó világa. Márpedig megérintette – többnyire karddal vagy harci szekercével, s ugyanakkor harcokban edződött (állam-) szervező erővel is.

Rekonstruált viking hajó a “Roskilde”

Pattog a tűz, a mesélő hosszan mondja a történetet, itt-ott megcsavarja, új irányba lendíti, egyetlen pillanatra sem engedi elkókadni hallgatóságát. Megfelelő mértékben adagolja az izgalmakat, helyenként a döbbenetet vagy a meghatottságot, s mint a legnagyobbak, mindvégig távolságot tart, hogy közönsége meg ne rémüljön, bele ne élje magát túlságosan a hallottakba. Ezért aztán folyamatosan mosolyt csal az ajkakra, még arra is figyel, hogy akár a legvadabb harcok vagy a legádázabb ármánykodás történetének mesélése közben is feloldja a feszültséget egy-egy jóízű nevetéssel.

Bengtsson jelentős író, egy tiszta hang a magamutogató, szenvelgő, okoskodó, tollgyalázó, mondatfabrikáló erőlködők között! Szerkezet? Cselekményfűzés? Jellemábrázolás? Rétegek? Pont és ellenpont? Misztikumba hajló mélységek? A mesélő értetlenül néz. Beteg vagy te, harcos – kérdi –, vagy ártó szellemek kerítettek hatalmukba? Inkább hörpints a sörből és élezd a baltádat – mert holnap egy újabb napot ad nekünk ajándékba Odin!

Benkő László: Honfoglalás trilógia

“Remélem, jól van a lovad és a családod!”

Most, amikor befejeztem, először is meg kell köszönnöm ezt a három könyvet. Szépmező Szárnya óta vártam rájuk. Szerettem azt a mesét (Komjáthy István: Mondák Könyve), mégis reméltem, lesz egyszer valaki, aki lefejti a történetről a legendákból kavart mázat, hogy tisztán állhasson előttünk a valóságos ember, aki megélte azokat az időket. Benkő László megtette ezt – itt volt az ideje.

Sok mindent tud ez a történet, de bő 1200 oldalnak kell is tudnia sok mindent, hogy se unalomba, se tudálékos részletezésbe, se pedig giccsgyanús szenvelgésbe ne fulladjon arról a korról mesélve, amelyikről minél többet tudunk, annál több űrt próbálunk felesleges fantáziálgatással kitölteni.

Ebből a regényből kellene filmet készíteni! Egy jó forgatókönyvíró, a megfelelő rendezővel, operatőrrel, a mai kor eszközeivel csodákat művelhetne, ha lenne rá elegendő szándék és pénz. Mert a vállalhatatlan Honfoglalás filmmel ellentétben itt van történet, igazi, értő kézzel megformált jellemek, hús-vér szereplők, valós konfliktusok, nagy ívű kaland. A cselekmény végig leköti a figyelmet, az író erőlködés nélkül tartja fenn a feszültséget, és elegánsan kerüli el a mesterkélt érzelmesség vagy az erőltetett heroizmus csapdáit. A fontosabb szereplők kacskaringós életútján még a sorsfordító véletlenek is természetesnek hatnak. Benkő nyilván nem írhatja meg azt, ami történt, ahogy egyetlen történelmi regény írója sem vállalkozhat erre, így bátran – és mélyreható történelmi tudással felvértezve – megírja azt, ami valószínűleg történhetett, s főleg azt, hogyan élhették meg mindezt az adott kor emberei. Nem vész el a részletekben, megmutatja a nagy képet. Minden olyan nép és államszerveződés, amely valamilyen szinten kapcsolatba került őseinkkel, megjelenik a regény lapjain. És nem csak érintőlegesen, az említés szintjén, hiszen hőseink sikereken és tragédiákon átívelő, hányatott életét követve belülről ismerjük meg valamennyit.

A Honfoglalás trilógia családregény, s ha más, mint a műfaj azon jeles képviselői, amelyek hozzászoktattak bennünket a regények e különleges változatához, csupán a bemutatott korszak és életforma miatt más. Ugyanakkor kalandregény is abban az értelemben, amennyiben az akkori levédiai és etelközi pusztákon, Bizáncban vagy a pannóniai maradék avar szállásokon „kaland” lehetett minden nap.

Rendkívül élvezetes órákat szerzett a történet! Ha időnként mégsem tudtam fejcsóválás nélkül megállni, az csak annak a reményemnek szólt, hogy amennyiben lesz harmadik kiadás is (a másodikból már alig látni a boltokban és az interneten), akkor talán akad egy értő szemű szerkesztő, aki kigyomlálja a helyenként feleslegesen ismétlődő zsánerelemeket, és esetleg azt is tudja majd, mi a különbség a „szível” és a „szívlel” jelentése között.

A trilógia bárkinek ajánlható, aki élvezni tudja, amit egy cselekményes, fordulatos, és a részletekre is gondot fordító történelmi regény nyújthat, mert ez a regény méltó folytatója a Sienkiewicz, Jan, Graves, Clavell, Druon, Waltari, Jacq, Napier által kijelölt vonal történeteinek.

Saját tüzet kívánok minden leendő olvasónak!

Forrás: László Gyula: Ötven rajz a honfoglalókról

A témáról bővebben itt >>>

 


Post Navigation