Passuth László: Megszólal a sírvilág

Valami csoda folytán az évenként egymás után sorjázó szeptember hónapokban minden érdeklődőbb ötödikes gyerek régész akar lenni. Ugyanígy éreztem ötödikes koromban magam is, és mindkét lányom is átesett ezen a korszakon a megfelelő időben. A történelemoktatás ötödik évfolyamban kezdődik, s éppen a történelem „segédtudományaival”, amelyek királya egyértelműen a régészet. Amikor segédtudományokról olvasunk, nyugodtan értsük úgy, hogy e tudományok nélkül nem létezne hiteles történetírás, csak valami játszi képzelgés, valószínűségek önkényes mérlegelése, aminek a tudományhoz vajmi kevés köze lenne. Ugyanis a régmúlt történéseivel az a baj, hogy az azokat leíró történész nem volt jelen, nem is lehetett, s még ha átélte volna is a korabeli eseményeket személyesen, nem lehetett volna jelen egyszerre mindenütt. Ezért kellenek a konkrétumok, egyebek mellett a régészek által feltárt tárgyi és írásos emlékek. Ez pedig igencsak megmozgatja a gyermekek fantáziáját: Talán a velünk született s a mesék által felerősített kincskereső ösztön ágaskodik elementáris erővel, amikor először kerül szóba a föld mélyén, barlangok rejtett járataiban vagy távoli dzsungelekben kutakodó régész. Holott a leletek csak tárgyak, vagy éppenséggel tárgyaknak csupán darabjai, letűnt korok néma tanúi, legfeljebb múzeumi vitrinekbe, tárlókba valók – gondolják sokan. Pedig dehogy! A lelet beszél, s a régész érti amit elmond, ha nyitott füllel figyel, amikor „megszólal a sírvilág”.

Passuth ebbe a titokzatos világba kalauzolja olvasóját, elhivatott, lelkes, örökké dolgozni vágyó emberek közé, s aki vele tart, bizonnyal nem bánja meg. A könyvet olvasva szinte végig az volt az érzésem, hogy ez egy gyenge regény, ami nekem valami miatt mégis rendkívüli módon tetszik. A történet sokáig kimódoltnak, erőltetettnek tűnt, a fordulatok – bár helyenként szívszorítóak – mesterkéltnek, csaknem meseszerűnek. Folyton vártam valamire… Közben észrevétlenül behálózott az a valami, amivel más regényben, más írónál nem találkozhatunk. Első pillantásra ez az egyedi nyelvezet, az író képszerű, költői prózája, ami a leghétköznapibb történéseknek is különös jelentőséget ad. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy inkább az a szemlélet és világlátás lehet a titok, ami ezt a nyelvezetet előcsalja és megtölti élettel. Így vált Passuth könyve a végére az egyik legizgalmasabb regénnyé, amit életemben olvastam. S közben megjártuk

Hattusas – ma Boghazköy, Törökország

a maják dzsungeleit, ástunk a mai török földön hettiták után kutatva, benéztünk az archaikus Etruriába, majd korszakos leletekre bukkantunk idehaza, a régmúlt avar nomádjainak is otthont adó magyar pusztán. És mindegyik feltárás izgalmasabb volt, mint Indiana Jones kalandjai! A megismerés izgalma áthatja az egész történetet. Feltárul egy gyönyörű hivatás, a nagyvilág, az élet. S mindez egy eredetileg jogi végzettségű pénzügyi szakember jóvoltából, aki végtelenül igényes volt mindarra, amivel foglalkozott. Mint egy régész…