Borisz Noszik: Schweitzer

Nem tudtam megfigyelni, hogy jó-e ez a könyv, annyira lekötötte a figyelmemet a könyv tárgya: Albert Schweitzer élete és műve.

Egy ember, aki ideális polgári környezetben nő fel, harminckét éves korára ismert és elismert filozófus, teológus, zenetörténész, zeneesztéta, sikeres orgonaművész és keresett orgonaépítő mester, mindemellett pedig egyetemi tanár, intézeti igazgató és több figyelemreméltó könyv szerzője, egy elolvasott újságcikk hatására úgy dönt: beiratkozik az orvosegyetemre, hogy majd végzett orvosként Afrikába menjen gyógyítani a bennszülötteket. Mindezt azért, mert úgy érzi, hogy a részvét és jóság rendszeres prédikálása után ideje lenne ténylegesen tenni valami jót…

Ez így önmagában egy „nagyregény” cselekményének alapja is lehetne, de valójában egy ötvenéves orvosi pályafutás nyitánya, s ennek a pályának részleteit mindenkinek ismernie kéne.

Schweitzer gyakorlatilag abban a pillanatban munkába áll, amint megérkezik leendő afrikai telephelyére, s ezt követően ötven esztendőt tölt a bennszülöttek gyógyításával. Közben szinte végig építkezik, fejleszti, toldozgatja a kórházat, azt az egyre növekvő, pálmalevél tetejű épületegyüttest, ami az ő kórháza, e mellett pedig kilátástalan harcot vív a tudatlansággal, babonával, előítélettel, hol a helybeliekkel, hol európaiakkal, mikor, kivel kell. Csak néha látogat vissza Európába (egy ilyen alkalommal évekre helyhez köti az I. Világháború), akkor is inkább csak azért, hogy újabb támogatókat szerezzen a kórház fejlesztéséhez, de amint teheti, mindig visszatér, mert várják a betegek. A dzsungel mélyén sem mond le a könyvekről és kedves elfoglaltságáról, az orgonálásról sem, hiszen nagy művésze ő ennek a hangszernek. Az sem zavarja, hogy a telepen nincs orgona! Kezdetben egy asztallapon “orgonál”, elegánsan áthidalva a billentyűzet és a sípok hiányát, később lesz már egy kis tábori orgonája is, amelyen sötétedés után átadhatja magát a játék örömének.

Én bizony meghallgattam volna azt az orgonát! Vajon milyen érzés lehet, amikor a sűrű afrikai éjszakában az erdő neszei fölött egyszerre csak felhangzik Bach valamelyik toccatája…

Ez az ember lehetett volna s lehetne ma is mindannyiunk lelkiismerete, de hát a világ, bár szereti az ilyet, nagy kedvvel ír és beszél ilyesmiről, azért csak ragaszkodik a saját tévútjaihoz, nemigen hajlandó letérni azokról. Mégis jó, hogy Ő élt és alkotott, miközben megmaradt annak, aki  lenni akart.

Az öt csillagot ő kapja, A Doktor, s ezt a könyvet olvassa el mindenki – mindazért, amit megőriz a lapjain.