Nemere István: Nekünk Mohács kell!

Gyengécske, bár épp megfelelt egy négyórás vonatútra meg a másnapi lusta délutánra. Talán nem C kategóriás, a C pluszt megüti, ha feljebb nem is kapaszkodhat.

Látszik, hogy író ember vetette papírra, nem pedig botcsinálta hadtörténész, ami jót tesz a stílusnak, bár a túlzott, a pökhendiséggel rokon határozottság megmutatja, hogy nem tudós ember írta, csak olyan, aki itt-ott utánaolvasott a dolgoknak, mégis meg akarja mondani a „tutit”.

És itt lóg ki a lóláb. Nem történeti munka, mert az elmélyültebb, pontosan és könyvészetileg alátámasztva idéz, továbbá felsorolja az irodalmat, amiből merített. De nem is ismeretterjesztő, mert az meg szerényebb, és nem tesz úgy, mintha joga lenne ítélkezni, amit egyébként a történészek sem nagyon tesznek meg. Nemere semmi újat nem mond a korról, aminek a bemutatását felvállalja, viszont úgy tesz, mintha mégis nagy titkokról rántaná le a leplet.

Emlékszem Nemeskürty könyvére (Ez történt Mohács után), amelyben meglehetős hévvel ostorozza a XVI. századi magyar nemességet (az akkori konzervatív jobboldalt), s teszi az akkoriakat személyükben felelőssé a történelmi Magyarország megszűnéséért. Érdekes módon éppen a könyv megjelenése idején aktív (még virtigli marxista) történésztársadalom hördült fel ezen leginkább. Annyi haszon mindenesetre kerekedett a dologból, hogy ráirányította a figyelmet a korra, s jó néhány hiánypótló tanulmány született, immár szakemberek tollából.

Nemere meg sem közelíti azt a színvonalat, ami vitára, mi több, kutatómunkára serkentette az akkori történészeket. Akkor inkább már Nemeskürty…

A mohácsi csata egy török miniatúrán