Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember
Érdekes volt jó 40 év eltelte után újra elolvasni ezt a könyvet. Kamaszfejjel kétszer is visszatértem hozzá annak idején, s nagyjából ugyanaz maradt meg bennem abból az időből, amit itt is említ a legtöbb értékelés. Egy tapasztalatlan és szerencsétlenkedő kamaszfiú vak tévelygése a teljességgel reménytelen szerelem lélekzúzó csapásai alatt, amin kalandvágyó olvasóként át kell vergődni ahhoz, hogy végre csatába induljon a had, ám kárpótlásul szinte mindvégig ott van a titokzatosság homályából hús-vér emberekként kiemelkedő hunok életének leírása. Mindez pedig magától Gárdonyitól, akinek az Egri csillagokban minden szava szent, a cselekmény, a hangulat, a nyelvezet mind-mind maga a színtiszta hitelesség.
A vak szerelem most is rendben volt, meg a vergődés is; ez a rész ma sem kötött le jobban, mint azelőtt (meg hát elmondja Dzsidzsiát az író mindjárt az elején), a csata leírása pedig ma is fenomenális, sőt, ma még inkább, mert hisz pár tonnányi nyomdafesték elfogyasztása után az ember már jobban ízlelgeti a szavakat, nagyobb áhítattal járja körbe az ízes nyelvezettel megalkotott képeket. Hanem a hitelesség, meg a „hunok élete”, a regény egykori sava-borsa, kamaszszívek megdobogtatója, az bizony ezer sebből vérzik.
Gárdonyi ebben a történelminek gondolt regényben szabadjára engedi a fantáziáját, s ebbe a nagy szabadságba mintha jócskán bele is szédülne. A hunok annyian vannak, mint a tenger, s egyetlen „városuk” van mégis, abban lakik mind a Duna mentén. Itt faházak állnak, azokban hálnak télen, de a kertben ott a sátor (jurta?). Nyáron még csak-csak embernek öltöznek, bár mindegyikük ronda (legalábbis a férfiak), de a hűvös idő beköszöntével már inkább medvének, a szegényebbje farkasnak, és úgy köszönnek, hogy „adjon isten”, meg „erőt, egészséget”. Sehol egy virtigli türk név, a hunok neve ősmagyaros, a Kárpát medence később általunk belakott minden zugából vett helységneveket idézve, és sokszor magyar nemesi, úgynevezett hagyományos írásmóddal (pl. Betegh) írva, amilyen írásmódot, ugye, egy thrák rabszolgából hunná vedlett fiú még nem ismerhetett. Ríka „királyné”, Attila asszonya echte középkori királyasszony, aki udvarhölgyeivel hímezget, míg a felséges úr az otthontól távol verekszik, s igencsak nincs ínyére, hogy azt a fene Rómát mégsem vette be az ura, mert hát ott lenne annak a helye azon a fényes trónon (neki meg mellette). A hun seregben már ott vannak a magyarok, de valahogy az ugorok meg a szittyák is. Azon már szinte meg sem rezdültem, amikor Zéta úgy emlékszik vissza a csata után sebesülten fekve töltött szörnyű órákra, hogy testének minden molekulájában érezte a szomjúságot,
Sok minden keveredik itt tehát, teljes történel
mi korok zizzennek el a szemünk előtt, csak a hunok életére nem derül fény. A fentiek mellett mindössze annyit tudunk meg róluk, hogy ők is tartanak rabokat„ és iszonyúan tudnak haragudni ellenségeikre, akiket ők támadnak meg. Talán ha Zéta mellett feltűnne egy barát, akivel elvegyülhetne a közhunok között, s kileshetné, hogyan élik azok mindennapjaikat, miben hisznek, minek örülnek, mik a vágyaik, mármint a verekedésen kívül… Egy olyan barát, amilyen Aetius volt Attilának kamaszkorukban, de hát abból is mi lett…
Persze a regénynek így is varázsa van, szép is, kalandos is, fájdalmas is, és Zéta időnként nagyon tiszta szemmel lát meg lényeges dolgokat az egyébként láthatatlan emberekben. A történet tehát mindenképpen megmarad emblematikus ifjúsági regénynek, ne szegjék hát kedvét senkinek zsörtölődő soraim! Egyébként is érvényes a régi hun igazság: regényt olvass, ne értékelést! 🙂
ursus
Könyvtámasz 