J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv

18 jún 2012

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv

Nem szeretem ezt a címet! Nagy is, “indiánkönyv” is. Nagynak, persze, valóban nagy, de nem “indiánkönyv”, bár jócskán akadnak a szereplők között indiánok. Így együtt úgy hat, mintha valamilyen ismeretterjesztő művet vennénk kezünkbe. Jobban szeretem ennek az ötrészes sorozatnak kötetenkénti kiadásait, különösen azt a változatot, amin magam is felnőttem. S ha már megszületett az ötlet valamikor a hatvanas évek végén, hogy hasonló formátumban, egymás után jelenjen meg a “Nagy” Winnetou, meg ez a másik “nagy”, emezt megtisztelhették volna valami lényegibb címmel. Mondjuk így: Bőrharisnya történetek… Hiszen ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait.

James Fenimore Cooper

Cooper regényfolyama örök érték, amely nagyjából 10-12 éves kortól bárkinek ajánlható, aki még nem olvasta, s aki már igen, annak is. Nagyívű tabló abból a korból, amikor a fehér ember fokozatosan benépesítette az észak-amerikai kontinenst. Cooper főhőse, a történet folyamán egyre idősebbként megjelenő, kötetenként más és más néven szereplő, talpig tisztességes erdei ember, a „felderítő” őstípusa. Az ő élete és tevékenysége teszi lehetővé a kolonizáló tömegek számára, hogy mind előbbre jussanak az ismeretlen vidékeken. Ám hősünk nem csak egyszerűen előttük halad, egyben azon is igyekszik, hogy elkerülje őket és távol tartsa magát tőlük, mert képtelen közöttük, hazug, haszonleső világukban élni. Fokozatosan tör mind nyugatabbra, előkészítve a terepet az utána nyomulók számára, amíg egyszer csak nincs már tovább, a nyugati óceánnál véget ér a végtelennek gondolt földrész.

Az utolsó mohikán – Magua vezeti a menetet

Ez a tragikus sors emeli a főszereplőt a világirodalom archetípusai közé, s emiatt emlegeti Coopert az irodalomtudomány – Walter Scott mellett – a klasszikus történelmi regény egyik megteremtőjeként (a kitalált hős sorsát megérintik a kor jellemző történelmi eseményei).

A könyvet már első megjelenésekor „ifjúsági irodalomnak” kiáltották ki nálunk, és azóta is kötelességszerűen annak tartjuk, mert nemigen tehetünk mást. Nálunk ugyanis eddig kizárólag az „ifjúság számára átdolgozott” verziók jelentek meg, fogalmunk sincs, milyen lehet az eredeti mű. Az 1992-ben Daniel Day Lewis főszereplésével (Hawkeye – Nathaniel Bumpo) készült Az utolsó mohikán című kitűnő film felvillant valamit abból az amerikai telepesek és anyaországi angolok között feszülő politikai ellentétből, amely végül az amerikai függetlenségi háborúhoz vezetett, s amely valószínűleg jobban áthatja az eredeti műveket, mint az ifjúsági verziókat. Mert kalandból, csatákból és véres párviadalokból, nagy érzelmekből, helytállásból és a barátság erejét bemutató, felemelő jelenetekből a nálunk megjelent változatokban sincs hiány.

Daniel Day Lewis mint Nathaniel Az utolsó mohikán című filmben

Nem mintha ez a nagyszabású mű tökéletes lenne! Még legelfogultabb rajongói számára is feltűnik, mennyire túlírt, gyakorta feleslegesen részletező, dagályos és körülményes, s a szereplők többségének beszédstílusa milyen messze áll attól, amit még hihetőnek, életszerűnek érzünk. A mellékszereplők többsége bizony egysíkú: ki vérgonosz, ki vaskalapos, netán gőgös vagy jóindulatúan butácska, megint más felületes, esetleg hatalmaskodó.

Ugyanakkor maga a főhős fokozatosan változik. Az első kötetben (Vadölő), amikor első ízben emel fegyvert emberre, az utolsó pillanatig nyugtatja, ápolja ellenfelét, akinek ő okozta halálát. Később ahogy tapasztaltabbá, majd bölcsebbé, végül egyre kiábrándultabbá válik, változik viselkedése, stílusa, és e változást követik a világra adott válaszai. Ám mindvégig feddhetetlen, és nem tágít elveitől egy tapodtat sem.

Ellenfelei, bár eredendően gonosznak tűnnek, és a hitszegés sem áll távol tőlük, többnyire mégis akad magyarázat viselkedésükre, legalább valami múltban gyökerező motiváció. Magua, a második kötet (Az utolsó mohikán) béli kérlelhetetlen ellenség, a családját gyászolja, feleségét és gyermekeit, akik Munro ezredes parancsa következtében haltak meg, ezért akar mindenáron bosszút állni az ezredes lányain. Ők ártatlanok, s azok voltak Magua gyermekei is… Mások, mint a Vadölőben szereplő Hasadt Tölgy, vagy az utolsó kötetben – A prériben – feltűnő sziúk a földjüket védik a betolakodó fehérektől.

Egy drámai jelent Az utolsó mohikánból. A nőalak Cora Munro

S itt elérkezünk a másik nagy hibához, amit talán észre sem vesz, aki a korai Amerika és az amerikai indiánok történetében kevésbé jártas. Cooper sorozatában mindig azokat az indián népeket festi le gonosznak, amelyek keményen ellenálltak a fehérek terjeszkedésének (de legalább az angolokénak), s azok a nemeslelkűek, akik a valóságban mihamarabb igyekeztek kollaboránssá válni. Bizony, ez utóbbiak voltak a delavárok, a mohaukok és a paunik, míg a könyv lapjain gyűlöletesnek mutatott irokézek, tuszkarórák és sziúk (dakoták), akár az őslakosok kitartó, bár reménytelen szabadságharcának jelképei is lehetnének. Coopernél éppen fordítva van tehát minden, mint a valóságban…

Írói nagyságát mutatja, hogy még eme nyilvánvalóan tudatos ferdítések mellett is képes érzékeltetni az őslakosok legnagyobb tragédiáját, amely egyben tanulságként szolgálhat bármely más nép számára is: a közös ellenség megléte ellenére egymást ölik az indián népek. Unkasz – az utolsó mohikán – törzsét a fehérek irtották ki, az ifjú főnök azonban egy másik indián kezétől sújtva leli halálát. Így pusztul ki egy nagy múltú őslakos nép, mintegy előrevetítve az indiánok végső, nagy tragédiáját.

Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri… Öt regény, amelyek műfajteremtő legendává váltak. Olyan alapok, melyekhez mindig visszatérhet az olvasó, ha egy kicsit elege van az épp aktuális (ifjúsági) irodalmi divatból, vagy csak újra akarja élni a történelmi regény születésének pillanatait.