Jan Fennell: Hallgassunk a kutyánkra
Tanuljunk meg kutyául!
Ha valaki szőlőt akar ültetni a kertjébe, hogy élvezhesse a saját termésű gyümölcs, netán a házi bor ízét, el fog olvasni legalább egy szőlészeti könyvet. Ha a szomszédnak szép szőlője van, megpróbálhatjuk elbliccelni az olvasást és tanácsot kérni tőle, de előbb-utóbb ő is könyvet fog ajánlani. Ha mást nem, legalább a „Prohászkát”, minden idők legsikeresebb, alapvető szőlészeti kézikönyvét, ami mostanában ünnepli tizenhatodik kiadását. A szőlőhöz nem kell egyetemi végzettség, de „meg kell adni a módját”, mint mindennek, ami fontos nekünk. A „módja” pedig: minimum egy könyv elolvasása, ha nem akarjuk, hogy valami csúf satnyaság rondítsa a kertünket, karcos, savanyú vinkó a poharunkat, már ha egyáltalán megérik a rosszul ültetett és gondozott tőkék a termőre fordulás idejét.
Vajon miért nem teszünk meg legalább ennyit, egyetlen könyvnyi időráfordítást, ha kutyát veszünk magunkhoz?
Rengetegen tartják elfogadhatónak vagy egyenesen tündérinek, ha a kutyájuk húzza a pórázt, felugrál rájuk, bemászik a hitvesi ágyba, nem reagál a hívásra, macskát kerget, kiköveteli a simogatást, megmorogja a vendéget, stb. Mások megpróbálnak tenni valamit ezek ellen a maguk feje szerint, ami lényegében a szerencsére bízza az eredményt. A kutya számunkra kellemetlen viselkedésében legtöbbször csak a tünetet látjuk, és úgy próbáljuk kezelni, mint a vény nélkül kapható szerek az influenzát. Nem gyógyítunk, legfeljebb enyhítünk, s a betegség mindvégig ott lappang a háttérben. A gyepmesteri telepek és a menhelyek tele vannak olyan kutyákkal, amelyek a gazda kudarca miatt kerültek oda. De ha a gazdájánál marad is az eb, állandósult stresszben éli majd napjait, be lesz zárva az ember és az állat között magasodó kommunikációs falak börtönébe. Márpedig a kutya nem képes megtanulni „emberül”!
Monty Roberts, az „igazi Suttogó” a vadlovak életének megfigyelése alapján dolgozta ki egyedülálló módszerét, amellyel képes a lovakhoz „ló nyelven szólni”, de évtizedek kellettek ahhoz, hogy a módszerből végre az lehessen, ami valójában: világszenzáció. Jan Fennell munkásságát Monty Roberts eredményei ihlették, de ő farkas falkákat tanulmányozott és a falkaállatok etológiájáról szóló szakirodalmat bújta. Ennek az angol hölgynek a művei és tévésorozatai (utóbbiak magyarul egyelőre sajnos nem hozzáférhetők) lehetővé teszik számunkra, hogy a kutyánkkal a saját nyelvén kommunikálhassunk; hang nélkül, mégis oly módon, 
hogy az állat megértse. A Fennel-féle módszer nem igényel hozzáértést, mindössze némi önuralmat és következetességet vár el a gazdától. Nincs szükség hosszas előtanulmányokra vagy felkészülésre, lényegében csak egy döntés kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e alkalmazni.
Egyre gazdagabb a hazai kutyás könyvkínálat, de ha valaki nem akar komolyan elmerülni a folyton terebélyesedő betűtengerben, és csak egyetlen könyv elolvasására futja az idejéből, én ezt a könyvet ajánlom. Akármennyire hozzászokott is valaki a kutyája rigolyáihoz, talán nem utasít vissza egy kulcsot ahhoz a titkos lejárathoz, ami a probléma gyökeréhez vezet. Ha semmi mást nem tesz, mint következetesen betartja a szerző által „szívélyes köteléképítésnek” nevezett egyszerű szabályrendszert, hamarosan úgy fogja érezni, hogy valaki kicserélte az otthoni ebet. Egyfelől sokkal nyugodtabb lesz a család élete, másfelől a kutyáé is az lesz. Ha pedig meggondoljuk, hogy az illető eb nem akart hozzánk kerülni, a sorsa osztott ki bennünket az ő számára, rájövünk, hogy gazdaként ez utóbbinak a megteremtése a kötelességünk.
Nem kisebbítve Cesar Millan, Victoria Stilwell vagy a magyar Csányi Vilmos, Korom Gábor és Vámosi-Nagy Nóra érdemeit, amelyekkel a kutyaetológiát, kutyapszichológiát, kiképzést, és általában véve is a kutya-gazda kapcsolat elmélyítését szolgálják, Jan Fennellnek ez a mindössze 182 oldalas könyve kipróbáltan* gyors és hatékony módszert kínál a kutyánkkal való kapcsolatunk alapjainak végleges rendbetételére.
*Néhány évvel ezelőtt akkori kutyánk, egy megtermett német juhász keverék életveszélyes módon ugrálva szokott fogadni bennünket, amikor feleségemmel délutánonként hazaértünk. Le kellett tennünk a csomagjainkat a kapun kívül, hogy a kertbe lépve mindkét kezünket védekezésre használhassuk. A harminc-harmincöt kilós eb nekifutásból, nagyjából fejmagasságban érkezett, ha pedig ezt a halálugrást kivédtük, újra meg újra rohamozva, percekig sakkban tartott bennünket, miközben mi hátat hátnak vetve igyekeztünk elhárítani a támadásokat. A ruháink igencsak megsínylették a kutya „örömét”, nem beszélve a folyton megújuló kék foltjainkról. Akkoriban olvastuk először Jan Fennell könyvét, és elkezdtük alkalmazni a „szívélyes köteléképítés” elemeit. Az ugrálás már a második estét követően abbamaradt, és soha többé nem jött elő. Mindezt fizikai kényszer és kiabálás, sőt bárminemű hangadás vagy vezényszó alkalmazása nélkül értük el, mindössze kétszer másfél-két perc leforgása alatt.
ursus
Könyvtámasz 